Nem Maria Schneider az első olyan színésznő, aki arról számolt be a nyilvánosságnak, hogy egy filmforgatáson tárgyként kezelték, kihasználták és megalázták, magyarán valódi erőszakot követtek el rajta. Az sem új, hogy ezekre a történetekre bár fény derül, mégsem történik semmi, az elkövetőket pedig nem vonja felelősségre senki. Ehhez pedig némán asszisztál a mai napig férfiak dominálta filmipar, amelyben még mindig érezhetően eltérő megítélés alá esnek a nők és a férfiak. És sajnos nem lehet elfogadni Bernardo Bertolucci érvelését sem, miszerint ő a valódi érzelmeket akarta kihozni a színésznőből: a drámai hatás eléréséhez nincs szükség arra, hogy valaki valóban erőszakot tegyen egy másik emberen.
A napokban kapta fel az internet azt a 2013-as felvételt, amelyen a híres-hírhedt Utolsó tangó Párizsban című film rendezője, Bernardo Bertolucci arról beszél, hogy a film egyik kulcsjelenetének számító, akkoriban is botrányt kavart megerőszakolós jelenetbe nemhogy nem egyezett bele az akkor csupán 19 éves Maria Schneider, de még csak nem is tudott róla. A hírek szerint Bertolucci és Brando közösen találta ki a jelenetet aznap reggel, és úgy döntöttek, hogy nem mondják el tervüket a színésznőnek. Bertolucci a legfrissebb nyilatkozatában ezen annyit pontosít, hogy Schneider szerinte mindent tudott, hiszen minden benne volt a forgatókönyvben: "Az egyetlen újdonság a vaj volt" - állítja a rendező.
Hiteles érzelmeket akart
Az ominózus 2013-as felvételen az is elhangzik Bertoluccitól, hogy bár volt lelkifurdalása amiatt, ahogyan Schneiderrel bántak, de a filmen egy erőszakot átélő lány, nem pedig egy erőszakot átélő lányt eljátszó színésznő reakcióját akarta rögzíteni. Azt akarta, hogy valós legyen a megaláztatás és a gyűlölet, nem színészi játék, és úgy gondolta, a leghitelesebb ez akkor lesz, ha a fiatal lány valóban érzi is mindezeket. Ez túlságosan is jól sikerült: mint Schneider erről már egy 2007-es interjújában is beszámolt (csak akkor senkit nem érdekelt, nem úgy, mint a jóval későbbi Bertolucci vallomás): ennél a jelenetnél tényleg sírva fakadt, függetlenül attól, hogy Brando csak imitálta a behatolást. Mint fogalmazott, valóban nagyon megalázva érezte magát, és igen: úgy, mint akit megerőszakoltak.
"Ez csak egy film!"
Bertolucci ennyivel intézte el a dolgot, erről a színésznő egy későbbi interjújában, a Daily Mailnek beszélt. Akkor, ötven filmmel a háta mögött már tudta, hogy egy olyan helyzetben, amikor a rendező egy előre nem megbeszélt jelenetet akar ráerőszakolni a színészre, mondhat nemet, sőt akár tanácsot, segítséget is kérhet a menedzserétől vagy az ügyvédjétől. Az Utolsó tangó Párizsban forgatásakor, mindössze 19 évesen viszont nem sok fogalma volt arról, hogy mennek a dolgok a filmiparban, így eszébe sem jutott, hogy nemet is mondhat a már akkor is nagy hírű rendezőnek.
Vele ellentétben a 48 éves Brando és a 32 éves Bertolucci nagyon is tisztában voltak azzal, hogy tárgyként fogják felhasználni Schneidert, kockáztatva akár a lelki épségét is; és erre még csak rátett egy lapáttal, hogy egyikük sem kért tőle bocsánatot a későbbiekben. Az sem menti fel őket az erőszakos tettől, hogy nem történt konkrét behatolás, ugyanis az Egészségügyi Világszervezet meghatározása szerint már az is szexuális erőszaknak számít, amikor valakit olyan szexuális tevékenységbe vonnak be, amit nem akar. Márpedig a jelenet megalázó, a színésznő teljes mértékben kiszolgáltatott volta, és az, hogy teljes mértékben kihagyták a döntésből, bőven elég ahhoz, hogy akár egy életre megnyomorítsanak lelkileg valakit, és a tett szexuális erőszaknak minősüljön. És Schneider esetében az "egész életre megnyomorítás" nem véletlen szóhasználat: a színésznő mindössze 58 éves korában, 2011-ben bekövetkezett haláláig többször is beszélt drogproblémáiról, depressziójáról, és hogy nem egyszer próbálkozott öngyilkossággal,
Bár Bertoculli interjúja most nagy port vert, de láttunk már ehhez hasonló ügyeket és a miattuk kirobbant, ideig-óráig tartó felháborodást. Az elmúlt évtizedekben többször is kiderült már, hogy egyes rendezők a minél tökéletesebb film elkészítésének ürügyén kegyetlenül bántak a színésznőikkel, de a jelek szerint vannak rendezők, akik a mai napig biztonságban érzik magukat, hiszen tudják, annak sem lesz következménye (némi botrányon túl, ami pedig még akár még jót is tehet a filmnek), ha nyilvánosságot kap a tettük. Ehhez persze kell egy olyan asszisztáló közeg is, mint a mai napig férfi dominanciájú filmipar, ahol egy-két kivételtől eltekintve még mindig általános jelenség, hogy a nők és férfiak csupán nemükből kifolyólag más megítélés alá kerülnek. Ezért történhet meg, hogy a mai napig jóval kevesebbet kapnak egy ugyanolyan súlyú szerepért a színésznők, mint férfi kollégáik, és az is, hogy még mindig hatványozottan több nő kerül a forgatásokon olyan helyzetben, ami inkább szól egy ember tényleges megalázásáról, mintsem a jobb színészi játék előcsalogatásáról.
Ugyanezt tette például Stanley Kubrick a Ragyogás című film forgatásán női főszereplőjével, Shelley Duvall-lal, akit módszeresen kikészített a film készítése során. A régóta visszavonultan élő Duvall nem olyan rég az ismert tévépszichológus, Dr. Phil műsorában adott sokkoló interjút, amelyből egyértelműen kiderült, hogy komoly mentális problémákkal küszködik. Többen úgy vélik, ez részben annak is köszönhető, hogy a Ragyogás forgatásakor Kubrick lelkileg és fizikailag is módszeresen tönkretette.
Kubrick kegyetlen módszerei több dokumentumfilmből is visszaköszönnek, amelyekben egykori stábtagok egészen megdöbbentő részleteket meséltek a forgatásról. Például hogy Duvallhoz senkinek sem volt szabad kedvesnek lennie, dicsérni pedig pláne tilos volt; a rendező pedig még a fűtést és a meleg vizet is kikapcsoltatta a színésznő szobájában, mert azt akarta, hogy a felvételeken valóban remegjen és fázzon. Duvall egy későbbi interjúban maga is beszámolt arról, hogy napokat sírt át, és szinte végig beteg volt. A rendező egyébként közismerten mániákus maximalista volt: számtalanszor vetetett fel újra jeleneteket színészeivel, amíg nem váltak egészen tökéletessé. A híres, ajtót szétverős jelenetben például az a hisztérikus könyörgés, amit a filmben látunk, sokkal inkább a színésznő valódi kétségbeesése, mintsem eltalált színészi játék. Teljesen érthető, ugyanis a felvételéhez hatvan darab ajtót használtak fel.
De hasonlóan kegyetlen rendező hírében áll Woody Allen, Alfred Hitchcock, vagy Lars Von Trier, aki legutolsó filmjével is nagy botrányt kavart. És a fiatalabb generáció sem okvetlenül jobb: az Adéle élete című, szintén nagyon naturális és szexközpontú film két főszereplője is többször mesélt a nyilvánosságnak arról, hogy a rendező, Abdellatif Kechiche megalázóan bánt velük a forgatás alatt.
A valóság bevonása a filmekben régóta bevett eszköz, lényegében erről szól a Sztanyiszlavszkij-módszer (más néven a method acting), ami alapvetően azt várja el színésztől, hogy egyéb források mellett támaszkodjék a saját érzelmi memóriájára is, vagyis idézze föl azokat az érzelmeket és élményeket, amelyeket ő már valaha átélt, vagy amelyek a múltban megtörténtek vele. Ennek a módszernek köszönhetően a színész pszichikailag és fizikailag is azonosul az adott karakterrel, teljesen alámerül egy belső, magányos világba, ahol átlényegül egy másik személlyé.
Vannak, akik önszántukból mennek le a legaljáig
Gondoljunk csak az olyan nagy fogyásokra, vagy épp hízásokra, mint Christian Bale csontsovány teste a Gépészben, vagy Charlize Theron módszere, aki A rém című filmjéhez több mint 20 kilót hízott, és lényegében teljesen átadta magát a szerepnek még a magánéletben is.
De ide sorolható Daniel Day Lewis alakítása is a Bal lábam című filmben, aki – hogy hitelesen hozza a mozgáskorlátozott szerepét – a forgatáson kívül is tolókocsiban közlekedett, mások etették, és olyan dolgokat tanult meg, mint például a lábbal való gramofonkezelés. De a színész legalább ennyire fanatikusan készült Az utolsó mohikán és a Lincoln című film főszerepeire is. Utóbbinál a kamerán kívül is szerepben maradt: mindenkitől elvárta az Elnök úr megszólítást, és valóban úgy tett, mintha ő lenne Lincoln.
Robert De Niro is azok a színészek közé tartozik, akik szinte mindent képesek voltak megtenni egy szerep kedvéért, és emlékezzünk meg Hillary Swank, a Fiúk nem sírnak című filmben nyújtott zseniális alakításáról, amiért arra is képes volt, hogy a forgatás előtt egy hónapig férfiként élt: levágatta a haját, leszorította a melleit, és ekkoriban mindenkinek James-ként, Hillary bátyjaként mutatkozott be.
Ezekkel az átlényegülésekkel egészen addig nincs is probléma, míg ez a színész saját döntése, és vállalja az ezzel járó pszichés megterhelést, esetleg fizikai átalakulást. Ezt viszont nem lehet azzal összekeverni, amikor valakit lelki vagy akár fizikai terror alá vonnak, amikor a rendező kihasználva státuszát, illetve azt, hogy a fiatalabb, tapasztalatlanabb színészek jövőjüket, karrierjüket féltve nem mernek nemet mondani, olyanra kényszeríti őket, amely maradandó lelki nyomokat hagyhat az illetőben.
"Nekem azt tanították, hogy egy szerep nem lehet fontosabb a saját fizikai. lelki épségemnél."
Ezt már Farkas Franciska mondja, aki a Viktória - a zürichi expressz című filmben, amelyben egy Svájcban dolgozó magyar roma prostituáltról szól, maga is túlesett néhány kemény szexjeleneten. Farkas szerint egy olyan jelenetnél, ami nemi erőszakot, vagy a nő kiszolgáltatottságát ábrázolja, elengedhetetlen, hogy a színész tudja, mi a jelenet motivációja, célja.
"Amikor először olvastam a forgatókönyvet, megijedtem egyes jelenetektől és azt kérdeztem, hogy mi értelme van annak, hogy ezt ennyire pontosan szemléltessük? Az különösen megrémisztett, amikor egy orális szexjelenetet kellett eljátszanom. A rendezővel előtte nagyon sokszor beszéltünk a jelenetről, és ő elmagyarázta nekem, hogy ez a film alapvetően prevenciós céllal készül, és ahhoz, hogy a lányok átérezzék és lássák a prostitúció legsötétebb oldalát, ahhoz nézőként érezniük kell valamit abból a kiszolgáltatottságból, megalázottságból, amit átélnek ezek a nők, amikor úgy nyújtanak szexuális szolgáltatást, hogy igazából nem ezt akarják."
Az erőszak csak azt mutatja, hogy a rendező nem bízik a színészben
Farkas szerint az ilyen jelenetek minél "sérülésmentesebb" leforgatásához a kulcs a rendező és a színész között partneri viszonyban, a megfelelő tájékoztatásban és kommunikációban van. Saját bevallása szerint nem menne bele olyan jelenetbe, amit előre nem beszéltek meg a rendezővel, vagy ami nem szerepel a forgatókönyvben, pláne ha az számára kényelmetlennek, vagy megalázónak tűnik, de abban már ő sem biztos, hogy fiatalabb korában, nulla tapasztalattal, ugyanilyen határozottsággal mondott volna nemet egy olyan rendezőnek, akitől akár a karrierje is függhet.
Színészi munkamódszerek ide vagy oda, Farkas szerint ezek a jelenetek igenis nehezek egy színész számára. "Még így is előfordult, hogy egy egy forgatási nap után megzuhantam és érzelmileg kiborultam. ilyenkor rengeteget számít, hogy milyen a rendező, a stáb, akivel dolgozol. Nem kell feltétlenül tutujgatni az embert, de mindenféleképpen tiszteletben kell tartani, ha valaki úgy érzi, túl sok neki és egy kis szünetre van szüksége" - mondja a színésznő és hozzáteszi, hogy számára elfogadhatatlan, amikor egy színésszel valóban erőszakoskodnak.
"Nekem senki sem fogja megmagyarázni, hogy az művészet, amikor másokat a kamera előtt szenvedtetnek, sanyargatnak. Ez számomra annyit jelent, hogy a rendező nem bízik a színészben, akinek elvileg ez a feladata: azért van, hogy eljátssza azt, ami igazából nem is történik meg vele" - mutat rá egy nagyon fontos motivációra a színésznő.
A fájdalmat eljátszani nem nehezebb, mint a gyönyört
Az Ezüst medve-díjas rendező és forgatókönyvíró Fliegauf Bence szerint a negatív érzések eljátszását hajlamosak túlmisztifikálni: "A megalázottságot és a fájdalmat szerintem nem nehezebb megjeleníteni, mint az örömöt és gyönyört - sőt. Sokszor élvezetesebb is a résztvevőknek" - mondja a rendező, akinek van rutinja a nehéz jelenetekben, és arra is van rálátása, hogy milyen az a rendezői magatartás, ami segíthet a színészeknek eljátszani olyan szituációkat, amelyekben nem érzik magukat komfortosnak..
"Éppen holnapután lesz egy éjszakai erdei forgatás Törőcsik Franciskával és Kovalik Natasával. Nem lesz rajtuk túl sok ruha. Ezt például úgy fogom csinálni, hogy alsónadrágban végigjárom a jelenetet a deres erdőben, ők ezt végignézik úgy, hogy közben forró gyömbérteát kortyolgatnak. Ez idáig szerintem tetszik majd nekik. Aztán jönnek ők... Szerintem így meg fogjuk érteni egymást, és nem hiszem hogy háromnál többször fogjuk felvenni" - ad némi ízelítőt a rendező belőle, hogyan is kell ezt elképzelni.
Fliegauf szerint arra is volna módszer, hogy egy nemi erőszakot úgy jelenítsenek meg, hogy a színész minél kevésbé érezze megalázónak. "Úgy filmezném, hogy extrém heves aktusnak tűnjön, az operatőrnek meg az a dolga hogy megtalálja a megfelelő szöget. A nemi erőszaknál ezerszer feltenném magamnak a kérdést: tényleg szükség van-e erre a jelenetre (de általában nemleges a válaszom). Ugyanis a stábnak és a színészeknek sokat segít, ha érzik hogy itt most nem a rendező játszadozásáról van szó"
Fontos dolgot mond ki Fliegauf, ugyanis azokban a filmekben, amelyeknek forgatása után a színészek úgy érzik kihasználták, megalázták őket, ahogy mesélt erről Maria Schneider is vagy az Adéle két főszereplője, Adele Exarchopoulos és Léa Seydoux, akkor ez így történik a valóságban is. Hiszen ezeknél a jeleneteknél nem történik más mint öncélú hatalomgyakorlás egy másik ember felett. És mint azt már nagyon sokszor meg is írtuk: függetlenül attól, történik-e valódi szexuális aktus, a nemi erőszaknak is éppen ez a lényege.
