Sofi Oksanen Normája bizarr mesébe oltott detektívtörténet a nők kizsákmányolásáról, ami, ha nem is nő fel az eddigiek színvonalához, azért van olyan jó, hogy ajánljuk.
Sofi Oksanen finn írónak eddig négy regénye jelent meg, melyekben közös, hogy általában több nemzedék nőalakjain keresztül, nosztalgia és kellemkedés nélkül, élesen és higgadtan mutat be nemcsak történeteket, hanem szociális, társadalmi, történelmi összefüggéseket, tényeket. És bemutat olyan, elfedni kívánt bűnöket, amik pont azért, mert elfojtódnak és a háttérben maradnak, jóval nagyobb hatással bírnak: akár több generáció életét is tönkre tudják tenni. Oksanent különösen az érdekli, hogy a mindennapi politika és a személyen túlmutató döntések hogyan szivárognak át a mindennapokba, válnak a hősök kicsinyesnek és jelentéktelennek tűnő életének mindennapos terheivé. A finn írónő különösen sokat foglalkozott a huszadik század történelmével, és annak lenyomataival: legújabb kötete, a Norma azonban, eddig regényeitől eltérően, sokkal inkább koncentrál a jelenre.
Persze itt is, ahogy azt Oksanentől megszokhattuk, a jelen kérdéseire a múlt adja a választ. A fiatal címszereplő, Norma édesanyja, Anita öngyilkos lesz: a metró elé veti magát. Semmi sem utalt arra, hogy a fodrászként dolgozó, kiegyensúlyozott, középkorú nő erre készült volna; lánya, Norma azért sem érti a halálesetet, mert édesanyjával egymás melletti lakásban éltek, és a kapcsolatuk is jóval szorosabb és meghittebb volt, mint egy átlagos anya-lánya kapcsolat. Anita volt az is, aki tudott Norma különös titkáról: hogy a haja extrém gyorsan nő, és varázslatos tulajdonságai vannak. Segített a lányának egy hétköznapi élet kialakításában: halálával így nem csak az anya tűnt el, hanem a támogató cinkos, a szövetséges is.
Norma a (már korábban meghalt) apjáról alig tud valamit, csak távoli, ismeretlen név, mint egy fenyegetés és egy átok keveréke; Anita halálával azonban kiderül, hogy anyja életéről sem tudott túl sokat. Vajon miért volt számára olyan fontos megbolondult barátnője, Helena? Hogyan ismerkedett meg a gyermeke apjával? Miből és miért nyaralgatott még halála előtt is egzotikus helyszíneken? És ki az az egyáltalán nem bizalomgerjesztő üzletember, aki felveszi a kapcsolatot Normával, és nem csak anyja főnökeként, hanem fiatalkori barátjaként mutatkozik be? Kik követik a lányt és kik kutatják át az utolsó szögig anyja lakását? Mit keresnek? Normának egy idő után le kell vetkőznie gátlásosságát, és követnie anyját azon a veszélyes úton, amit halála előtt bejárt.
A történet valódi főszereplőivé pedig egy idő után Norma, a 21. századi, nyugtatókon élő, magányos Aranyhaj mágikus copfjai válnak; és miközben a fiatal, kissé neurotikus nő az anyja halálának rejtélyét próbálja felgöngyölíteni, az olvasó nem is teljesen biztos abban, hogy komolyan akarja-e venni a regény alapvetését. Ez a "rejtegetnünk kell a varázshajadat a gonosz világ elől, kislányom!" helyzet mint egy nem-mesekönyv alapproblémája inkább tűnik nevetségesnek, mint komolynak, főleg, ha Oksanen eddigi témaválasztásaival, azoknak kidolgozottságával, összetettségével vetjük össze. A szereplők ráadásul, főleg az elején, összemosódnak: a dallamos, de megjegyezhetetlen finn nevek alaposan próbára teszik az olvasót (főleg, hogy az írónő gyakran vált nézőpontot, sőt még idősíkot is), így könnyen meg tud zavarni minket a sok Lassa, Lakka, Alla, Alvar, meg mindenféle más ismeretlen.
A kezdeti idegenkedés után azonban Oksanen még ebbe a sztoriba is képes belevonni: Norma tétova nyomozásából végül egy valóságos detektívsztori(szerűség) bontakozik ki tétekkel és félelmekkel, bűnökkel és következményekkel, csak el kell fogadnunk az írónő szokatlan játékszabályait a mágikus hajról, meg a hajszálakon át kísértő ősökről. A bizarr mesébe pedig nagyon is valóságos, jelenbeli problémák szövődnek bele: világkereskedelem emberi hajjal, a hajvásárlás legális álcája alatt a szegényebb országokba lépő maffiózók, akik aztán az igazi bizniszt, a béranyaságot veszik a kezükbe. Oksanen szerintugyanis ez az igazi hatalom: a szépség és a termékenység uralása és kiárusítása, hiszen ezzel mindkét nem ösztöneire és vágyaira befolyást lehet gyakorolni.
A Norma mint regény, meghatározhatatlan műfajú, leginkább egy mágikus-realista detektívregényre hasonlít, ami fontos társadalmi problémákat boncolgatna. De ennyire azért nem sikerül mélyre mennie: mondjuk inkább azt, sikerül néhány problémát felvillantania. A Norma egy szépirodalmi igényességgel megírt, de meglehetősen könnyed, felejthető mű, olyan regény, ami az írónő életművének ikszedik darabja, és a monográfiákban is a futottak még kategóriában fogják említeni: mivel azonban Oksanen rettenetesen tehetséges írónő, a regény, ami az ő normáját ugyan nem éri el (elnézést, próbáltam megtartóztatni magam, de nem sikerült), úgy általában, más regényekhez viszonyítva mégiscsak tartható színvonalat képvisel. Valahogy így mondanám: ha most ismerkedne Oksanennel, ne ezzel a regénnyel kezdje. Ha egy érdekes kis regényt keres, könnyed kikapcsolódást pár órára egy szokatlan főhőssel és egy fordulatos sztorival, a Norma jó választás lehet.
