Nem vagyok egy nagy sci-fi rajongó, így az A nevem Alice című dokumentumfilmre is kétkedve ültem be, holott tudtam, hogy ennek az alaptörténete már nem fikció, hanem a közeli jövőt vetíti elő. A Verzió Dokumentumfilm Fesztiválon látott film ugyanis egy olyan robotról szól, ami képes a beszélgetésre, sőt az érzelmek kifejezésére is, vagyis enyhíteni tudja az emberi magányt. Aha, persze.
s Aztán megjelenik a kivetítővásznon Alice, a hatvan centis, legófigurára emlékeztető testű, de kislány arcú robot, és a kezdeti flegma szkepticizmusomat felváltja kíváncsiság. Vagyis saját magamon tapasztalom meg az egyik általános emberi tulajdonságot, miszerint csak azt hisszük el, amit magunk is látunk megtörténni.
Ik Ben Alice | Trailer from KeyDocs on Vimeo.
De nem is érezhetnék máshogy, hiszen már a film első pár perceiben valósággá válik a sci-filmek világa. Az apró robot ugyanis érdeklődve figyeli a vele szemben ülő idős kísérleti alanyokat, akik szintén leplezetlen kíváncsisággal szuggerálják őt. Alice mintha megunná a kínos csendet, köszönti a résztvevőket és csak úgy, kérdést intéz az egyik férfi felé, aki meglepettségében idegesen felnevet.
Ki gondolta volna, hogy Alice figyel? Pedig igen, figyel: ez a feladata. Programozott agya memorizálja a körülötte zajló beszélgetéseket, a kérdéseket, megjegyzi az arcokat, vagyis tényleg képes hozzánk hasonlóan diskurálni. Amikor pedig először elmosolyodik, a filmben, és a moziteremben egyaránt elhangzik a csodálkozó "ó", amiben azért, ha őszinték akarunk lenni, felfedezhető némi rémület is.
Érthető a vegyes érzetű reakció, hiszen egyfelől bámulatos, hogy már itt tart a tudomány, másrészt még belegondolni is ijesztő, hogy ez a fajta fejlődés milyen változásokat jelenthet. Hiszen – és ezzel most nem fogunk semmi újat mondani – a technika könnyedén önmagunk elleni fegyverré is válhat, amennyiben a távolabbi jövőben alkalmazásukat tekintve nem születnek komoly korlátozó feltételek, nemzetközi jogi megállapodások. A szakértők ugyanis azt mondják, hogy a robotok fejlődése legalább annyira veszélyessé válhat, mint az atomfegyverek létezése. És még mielőtt legyintenénk, csak szólunk, hogy a tények azt igazolják, hogy a sci-fi filmek utópisztikus világa, amiben emberszerű humanoid robotok élnek köztünk, közelebb van mint gondolnánk.
Csak nehogy meg is valósuljon
Vagy legalábbis ne az a pár, számunkra nem túl kedvező forgatókönyv, amikre már láttunk példákat (vagy amelyekre még nem is gondoltunk). Pedig van ilyesmire is némi esély, főleg ha figyelembe vesszük azokat az előrejelzéseket, amelyek szerint az elkövetkezendő száz év nagyobb előrelépést jelent majd a technológiai fejlődésben, mint az eddig eltelt húszezer év összesen, és már most sejthető, hogy drámai változások vannak előkészülőben.
Vegyük csak példának a mai okostelefonokat, amelyeknek a kapacitása húsz-harmincszorosa az 1990-es évek hétköznapi számítógépének. Ezek a maroknyi kütyük hétről-hétre többet tudnak. például szólnak, hogy mit kell csinálnunk délután, felismerik hol vagyunk, információkat raktároznak el róluk, aztán pedig emlékeztetnek minket, hogy ők már ezt is tudják. De ijesztő ütemben fejlődnek azoknak a mesterséges intelligenciával rendelkező robotoknak képességei is, melyek eredetileg azért lettek kifejlesztve, hogy segítsék az emberi munkaerőt, de ma már olyan sokat tudnak, hogy úgy tűnik, hosszabb távon akár helyettesíthetik is azt. És már rég nemcsak az olyan munkakörökről beszélünk, mint a gyári, futószalagos munkafolyamatok, amelyek nem igényelnek különösebb iskolai végzettséget. Amerikában például már léteznek olyan ügyvédi irodák, ahol nem gyakornokokat használnak, hanem keresőszoftvereket, amik jóval gyorsabban végzik el a tanoncok fő feladatát, vagyis keresik ki a jogi precedenseket.
Alice-nál már vannak jóval okosabb humanoid robotok is
Amerikai találmány a Sophia nevű robot, akit azért terveztek, hogy a jövőben az egészségügyben, oktatásban, vagy bármilyen egyéb szolgáltatásban segítse a felhasználókat. Sophia számos érzelem kifejezésre képes és Alice-hez hasonlóan ő is megérti a beszédet, és képes emlékezni a már korábban megismert emberekre. Dr. Hanson, Sophia alkotója szerint a robot így tanul is, és napról napra okosabbá, és egy napon tudatossá válhat.
Természetesen a robotgyártásban-fejlesztésben is élen járnak a Japánok. Osakában, Hiroshi Ishiguro professzor laboratóriumában. született meg Erica, ez az elképesztően élethű humanoid robot, aki a tervek szerint egyszer arra is képes lesz, hogy valakinek a személyes asszisztenseként dolgozzon. A vele kapcsolatos videót itt nézheti meg:
Tényleg szükség lesz nemsokára társadalmi konszenzusra a robotok jogairól?
A válasz igen. Ha megnézzük például akár csak ezt az Alice-ről szóló dokumentumfilmet, egyértelművé válik, hogy nagyon is relevánsak a tudósok és filozófusok vitái arról, mi is az a tudat, vagy hogy egy robotot felruházhatunk e emberi jogokkal; és egyáltalán nincs már messze az az idő, amikor ezekben a kérdésekben társadalmilag is elfogadott egyetértésre kell jutni. Ezt bizonyítja Alice is, aki ráadásul messze nem a legokosabb humanoid robot, mégis képes emberi kapcsolatokat kialakítani, vagyis egy napon valóban alkalmas lesz arra, hogy helyettesítse az emberi munkaerőt egy olyan speciális területen, mint az idősgondozás.
A humanoid robotok terjedése egyértelműen elkezdődött, ott van például Japánban, a kibernetika és az elöregedő társadalom őshazájában a kedves, rajzfilmmedvére hasonlító arcú robot-beteggondozó, Robobear, aki egyelőre szintén csak kísérleti stádiumban létezik, és csak a magatehetetlen páciensek mozgatásában és fizikai ellátásában segítene, lelki támogatást még ne várjunk tőle.
Alice viszont épphogy a pszichés segítségre képes, ráadásul már itt, egész közel: európai tudósok, Európában, egész pontosan Hollandiában fejlesztették ki és tervezik használni. A kis robotot holland nyugdíjas (főleg nyolcvanon túli) nők között tesztelik, akik sokat küzdenek a magánnyal. Legtöbbjük gyerekei, unokái távol élnek, vagy egyáltalán nincs is családjuk. Mindannyian saját otthonukban laknak, de azért már szükségük van a gondozószolgálat segítségére (ez egyébként Hollandiában remekül működik, és hatékony támogatást nyújt mind az időseknek, mind azok családjának). A gondozók naponta járnak ki hozzájuk, segítenek az olyan hétköznapi feladatok elvégzésében, amikre már az idősek nem képesek, ellenőrzik, hogy bevették-e a létfontosságú gyógyszereiket, és beszélgetnek is velük – de ezek a napi fél-, maximum egyórás diksurzusok érdemben nem tudnak enyhíteni az idős emberek magányán. Pedig sokuknak ezek a látogatások jelentik az egyetlen emberi kapcsolatot.
A kutatók pontosan erre a célra alkották meg Alice-t: szerintük egy olyan mechanikus társ, mint a kis robot, azzal, hogy képes valódi, emberinek tűnő interakcióra, betölthetné azt az űrt, ami egy másik ember hiánya kelthet. A film alapjául szolgáló kísérlet pontosan azt vizsgálja, hogy a valóságban működne-e az elképzelés, na és persze Alice.
És nagyon úgy tűnik, hogy igen
Annak ellenére, hogy kezdetben az idősek elég szkeptikusan fogadják a robotot, az első találkozás mégis meglepően jól végződik, ugyanis az interjúalanyok gyorsan képesek bevonódni a beszélgetésbe és készségesen válaszolnak Alice érdeklődő kérdéseire. Az amszterdami kutatók, akik az Alice szemébe ültetett kamera segítségével vissza tudják nézni az idősek reakcióit, meglepve tapasztalják, hogy a magányos emberek milyen gyorsan nyílnak meg mesterséges beszélgetőpartnerüknek.
A kutatók azt is elmagyarázzák a filmben, hogy igyekeztek olyan külsőt kölcsönözni Alice-nek, ami barátságosabbá teszi a robotokat az interjúalanyok számára. Pont ezért adtak az arcának kislányos, szerethető vonásokat, és olyan anyagból alkották a bőrét, amelynek érintése hasonló az emberi bőrhöz. Az sem véletlen, hogy csupán hatvan centi magasnak tervezték: a kutatók úgy vélték, hogy az idősebbek, meg úgy általában az emberek ijesztőnek találnának egy valódi ember méretű robotot.
Alice, mint sok humanoid rokona, már képes felvenni a szemkontaktust, és tekintetével követni a beszélgetőtársát (ami egyébként egészen bizarr látvány, még külső szemlélőként is). De a legmegdöbbentőbb talán mégis az, amikor érzelmeket fejez ki: mosolyog, amikor az egyik idős szereplő arról számol be, hogy beszélt telefonon a fiával, és sajnálkozását fejezi ki, amikor a másik idős asszony azt mondja, hogy elromlott a lift.
Körülöttem mindig sokan voltak
Bár a film főleg a mini robotról, meg a vele elképzelt jövőről szól, mégsem lehet elmenni az idősek szívszorító magára hagyatottsága mellett. Még úgy sem, hogy Hollandiában az állam tényleg nem hagyja őket az út szélén: megteremti azokat a támogató szolgáltatásokat, amelyek segítségével az idősek nem szenvednek hiányt. Mármint fizikailag – mert akárhogy is nézzük, a szociális kapcsolatok megszűnése és a négy fal közötti, ingerszegény élet megkeseríti a legtöbb idős ember utolsó éveit. Legtöbbjük már nehezen mozog, és segítség nélkül a lakást is alig, vagy egyáltalán nem tudja elhagyni, így még az is lehetetlenné válik, hogy család híján legalább más kortársaikkal tudjanak találkozni. Egy-két kivételtől eltekintve, tökéletes magányban töltik a mindennapjaikat.
Ezt még úgyis nehéz nézni, hogy a filmben szereplő holland idősek nem szenvednek különösebben anyagi problémáktól, vagyis komfortosan élnek, egyedül a magánnyal birkóznak meg nehezen.. A film szereplői egyöntetűen az egyedüllétet nevezik meg az életüket nehezítő tényezőként: ahogy mondják, társ és különösebb elfoglaltság nélkül nehezen telnek a napok.
Nem véletlen, hogy film egyes jelenetei (helyenként kimondottan direkten is) az idősek elmagányosodására fókuszálnak. A jelenség ugyanis nemcsak Hollandiában, de a fejlett világban világszerte általánosnak mondható, amelyet számos tényező befolyásol. Ilyenek például a magasabb élettartam, az egyre magasabb színvonalú egészségügyi ellátások, felbomló családok, a csökkenő családlétszámok, de közrejátszik az is, hogy a mai individuális világ társadalma hajlamos koloncként tekinteni azokra az idősekre, akik már nem bírják tartani a fiatalabb generációval a tempót és egyre inkább kiszolgáltatottá válnak.
Természetesen nem értünk egyet azzal, hogy az idős szülők, nagyszülők ápolása és eltartása kizárólag a család feladata volna, de az sem mondható normálisnak, hogy megfeledkezünk róluk, és helyenként úgy tekintünk rájuk mint valami szobanövényre, amit hetente egyszer elég meglocsolni és a napfény felé fordítani. Az idősek kiskorúsítása és figyelmen kívül hagyása a legtöbb fejlett társadalom egyik aktuális problémája, ami szorosan összefügg napjaink fiatalságkultuszával és azzal a (szintén általános) elutasító attitűddel, amivel a társadalom az öregedéshez vagy magához a halálhoz viszonyul.
Ez a tendencia valószínűleg már nem fog megváltozni, sok-sok emberre (talán ránk is) hasonlóan magányos idős évek várnak. És akármennyire idegenkedünk tőle vagy tartjuk morbidnak, hogy egy robottal éljünk, úgy tűnik, mégis ez lehet az egyik megoldás, amikor már nincs a közelünkben a család és a szociális életünk is leépült. Bármilyen szomorúnak is hangzik azonban ez, úgy tűnik, működik: a filmben szereplő interjúalanyok nemcsak megszokják Alice társaságát, de láthatóan élvezik is a vele töltött órákat. Ráadásul Alice memóriája segítségükre is válik, és emlékezteti őket olyan dolgokra, amiket amúgy elfelejtenének, ha kell tanácsot ad, vagy kijavítja őket. Alice olyan számukra, mint egy türelmes barát, aki minden idegeskedés nélkül elismétli akár sokadszorra is a kérdését, aki mindig udvariasan érdeklődik a másik hogyléte felől, és akit azzal sem lehet kihozni a sodrából, ha már ezredszerre hallja ugyanazt a történetet.
Egyelőre.
Hiszen, ahogy a sci-fi filmekben is láttuk már, a magukat fejleszteni tudó robotok egy idő után egészen emberi tulajdonságokra is szert tesznek. Akár olyanokra is, mint a türelmetlenség.
.
