Sacha Batthyány regénye egy olyan családi titokról fejti le a hallgatás generációs rétegeit, amellyel felmenői nem akartak, vagy egyszerűen csak nem tudtak szembenézni. Amikor tudomást szerez a tényekről, a fiatal újságíró Batthyány-sarjra hárul a cseppet sem hálás feladat, hogy mindezt megtegye, és – halott nagyanyja utolsó kívánságával is szembe szegülve – napvilágra hozza családjának bűnrészességét a történelemben csak rohonci mészárlásként fennmaradt náci tömeggyilkosságban. És nekem mi közöm ehhez? - teszi fel magának (és könyve címében is) a kérdést az unoka, és nyomozása végére, ha a rejtélyt nem is képes teljes körűen feloldani, legalább erre a kérdésre választ kap. Miszerint nagyon is sok – még ha nem is úgy, ahogy azt gondolná.
Ahhoz, hogy megértsük az író szavait és sokszor kétségbeesett monológjait, nem árt tisztában lenni a szóban forgó, a második világháború végnapjai idején történt mészárlással, amely után sem az elkövetőket, sem azokat, akik összefüggésben állhattak a gyilkossággal, soha nem vonták felelősségre. Az ügy feldolgozatlanul maradt a múltban, a tömegsírokat a mai napig nem találják, az áldozatok családtagjai pedig még csak abban sem tudnak megnyugvást találni, hogy az igazságszolgáltatás mindent megtett az ügy pontos felderítéséért. Mert nem így történt.
Az eset körülményei kapcsán számos találgatás látott napvilágot, de a lecsupaszított tények ezek: Batthyány Margit rohonci (ma Rechnitz, Ausztria Burgenland tartományában) birtokán 1945. március 24-én 180 zsidót végeztek ki. Az áldozatok eredetileg a kényszermunkatáborokban, illetve a Pozsonytól délre tartó és Magyarországot is átszelő erődvonal, az úgynevezett „Délkeleti Fal” (Südost Wall) építésén dolgoztak.1945 márciusában azonban a szovjet csapatok előrenyomulása miatt kiürítették a munkatáborokat, a visszavonulást megelőző órákban pedig elkezdték kivégezni azokat a foglyokat, akik betegek vagy járóképtelenek voltak.
A kiürítések során 600-1000 munkaszolgálatost a Kőszegtől 14 kilométerre nyugatra elhelyezkedő Rohonc környékére vezényeltek, és egy részüket a helyi várkastély pincéjében szállásolták el. Itt, a visszaemlékezések szerint a Gestapo helyi főnöke, Franz Podezin gyakran kegyetlenkedett velük, ezeket pedig a kastély tulajdonosa, Margareta Thyssen-Bornemisza grófnő (férjezett nevén Batthyány Margit) sokszor végignézte.
Az irodalomban többször is feldolgozták a rohonci mészárlást
A kilencvenes évek közepén film és színdarab is született a tömeggyilkosságról. 1994-ben készült el a Totschweigen (Agyonhallgatva) című dokumentumfilm, amely a tömegsír utáni kutatásról szól, majd 1995-ben a Március 24: Egy valóban megtörtént tömeggyilkosság fiktív feltárása című, Oberwartban bemutatott színdarab a kastélyban lezajlott mulatságot és az azt követő öldöklést mutatja be.A Nobel-díjas, zsidó származású Elfriede Jelinek 2008-ban írta Rohonc – Az öldöklő angyal (Rechnitz – Der Würgeengel) című színművét. A mű a 2008/2009-es évad legjobb darabja lett Németországban.
A Batthyány-család két Bécsben élő tagja a Die Presse című folyóiratban egy nyílt levélben bírálta a szerzőt amiatt, hogy a darabban Batthyány Margitot egyértelműen gyilkosként állítja be. Ez a családtagok szerint nem bizonyított tény, ezért káros a családjukra nézve, hogy tényként mutatják be a színdarabban, és azt is megkérdőjelezik, hogy a vendégek szórakozásból ölték meg a kényszermunkára Ausztriába hurcolt deportáltakat.
2008-ban jelent meg a brit történész, David R. L. Litchfield: A Thyssen-dinasztia című könyve. „Szégyen és botrány a családban. Mi az igazság a mítosz mögött?” – áll a könyv ismertetőjében. Litchfield szerint a Thyssen-család története egyedi abból a szempontból, hogy a közismerten nácibarát famíliát sohasem vonták felelősségre második világháborús tetteikért.
A tömeggyilkosság körülményei a mai napig nem teljesen világosak, a tömegsírnak azóta sincs nyoma (illetve feljegyzések szerint a Vörös Hadsereg háború után, 1946-ban megtalálta, de miután rájöttek, hogy szovjet katonákat nem rejt, visszatemették). 2012 februárjában újabb kutatás kezdődött, ekkor egy négy hektáros területet vizsgáltak át a szakemberek, eredménytelenül.
A MúltKor történelmi portál szerint Podezin aznap este maga választotta ki azokat, akik "részt vehettek" a "feladat” elvégzésében, de az öldöklés már önkéntes alapon történt. A szájhagyomány útján terjedő történet szerint egy telefonhívás után, mintegy az est következő programjaként a város szélére, egyes találgatások szerint pedig a kastély istállójába, vitték a munkaképtelen (állítólag tífuszos) zsidó munkaszolgálatosokat, az est vendégei pedig lelövöldözték őket, majd az öldöklés után visszatértek a kastélyba és hajnalig folytatták a mulatozást. A történészek szerint nem teljesen így történt a gyilkosság, és az áldozatok kivégzését már jóval korában elrendelték, de a borzasztó végeredmény szempontjából ez szinte mellékes is.
Annál érdekesebb azonban, hogy a háború után az igazságot nem keresték nagy erőkkel, a nyomozásokat leállították, vádat senki ellen nem emeltek. Ez ellen tiltakozva a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ is felemelte a hangját, és követelte az ügy teljes feltárását. De sokan a történet hitelességét is megkérdőjelezték, és az osztrák igazságszolgáltatás sem tudott mit lépni az ügyben, ugyanis a tanúk visszavonták vallomásaikat, az állítólagos résztvevők pedig felszívódtak a háború után.
Bár 1946-ban több, a gyilkosságokban való részvétellel gyanúsítható személyt perbe fogtak, az osztrákok az eljárást végül "orosz propagandának" minősítették. Az nyomozás során is egészen "furcsa" dolgok "történtek": több bizonyíték is eltűnt, illetve meggyilkolták a két koronatanút. Batthyány Margit grófnőt, aki kulcsszereplője a könyvnek, és aki férjével együtt köztudottan náci szimpatizáns volt, végül sosem állították bíróság elé: 1989-ben halt meg, Svájcban.
Miféle családod van neked?!
Ki akartam deríteni, hogy mi történt ténylegesen azon az éjszakán, tudni akartam, hogy a családom miért nem beszélt soha erről, és miért nem hallottam korábban a városról – írja könyvében.
Érthető, hogy a fiatal Batthyány utánamegy a múltnak: e sokkoló szembesülés után összesen hét évet tölt azzal, hogy felgöngyölítse családja egyik szörnyű titkát, amely aztán túlmutat még a rohonci mészárláson is, és egy zsidó családhoz vezeti.
A nyomozást édesapjánál kezdi, aki kicsit nehézkesen, de azért együttműködően válaszolgat a kérdéseire, sőt egy idő után átnyújtja saját édesanyja naplóját, amely számos információt és történetet tartalmaz a Batthyány családról, a háborús évekről, és arról az időszakról, amikor az új kommunista hatalom mindent elvett tőlük. A könyv lapjain keresztül eljutunk aztán nemcsak a naplót író nagymama, Marietta fiatal korába (azaz a Horthy korszakba), amikor Magyarország még félfeudális rendi államként működött, hanem a háború utáni Ausztriába; a Gulag szibériai lágereibe, ahol az író nagyapja töltött tíz évet; a mai Svájcba; sőt Buenos Airesbe is, ahol egy auschwitzi túlélő (és egyben a könyv egyik főszereplője), Mandl Ágnes is él.
Mintegy második történeti szálként ugyanis kibontakozik két, egymástól független, mégis nagyon is összetartozó életút: a sárosdi Esterházy-birtokon élő nagyanyáé, valamint a helybeli boltos zsidó család lányáé, Mandl Ágnesé. Marietta naplójában többször is leírja, hogy soha nem tudta megbocsátani szüleinek, amiért azok hagyták, hogy a boltos házaspár lányát, Ágnest és annak testvérét elhurcolják a koncentrációs táborba. A lány szüleinek értelmetlen és megalázó halála pedig élete végéig nyomta az ő lelkiismeretét is.
A 251 oldalon keresztül számos idősíkban ugrálunk, a regény gerincét pedig a nagymama, Marietta, pontosabban az ő naplóbejegyzései jelentik. E mentén bontakozik a két család (a Batthyány és a Mándl) története, a hitleri és a sztálini diktatúra rémtettei, sőt egy terapeautával folytatott beszélgetéssorozaton keresztül az is világossá válik, hogy az ilyen súlyos családi traumák – főleg a feloldatlanok – nem maradnak csak úgy a múltban, hanem mint valami belső kód, öröklődnek tovább generációról generációra.
Minél közelebb kerül a szerző az igazsághoz, annál inkább választ kap saját, eddig megválaszolatlan kérdéseire, szüleinek, nagyszüleinek viselkedésére, és az is kiderül, hogy még a régmúlt eseményei is nagy hatással lehetnek a jövőnkre. Pláne az olyan morálisan súlyos történetek, mint a Batthyány család több évtizedes titka, amely nem csak "Margit néni" érintettségét sejteti egy tömeggyilkosság kapcsán, a napló ugyanis egy egészen más, és legalább ennyire tragikus történetről is megemlékezik.
A regény alapvetően nagyon sűrű, sőt a végeredmény talán kicsit széttartó is lett: az író túl sok mindent akar mondani, bemutatni, és ő maga is elvész a különféle műfaji sajátosságok között. Hogy sok a mondanivaló, a cselekmény és a szereplő, azzal nem lett volna alapvetően gond, ha mindezt végig egységben tartja. Sajnálatos az is, hogy az oknyomozó vonal egy ponton túl háttérbe szorul, illetve egysíkúvá válik, ugyanis a szerző főleg Mándl Ágnes naplóbejegyzéseire hagyatkozik. Egyetlen forrásra támaszkodva azonban mégiscsak vitás igazságra hivatkozni még egy ilyen embertelen bűnesemény kapcsán is.
David Litchfield brit történész, aki maga is sokat foglalkozott a tragédia körülményeivel, számos cikket és egy könyvet (The Thyssen Art Macabre) is írt saját kutatásai alapján, fel is rója a fiatal Batthyánynak az egyoldalú kutatást. Az ő története egyébként több ponton is eltér Batthyányétól. Abban mindketten megegyeznek, hogy a grófnő azon a napon több magas rangú nácit látott vendégül a kastélyban, majd állítólag egy Gestapo-főnök, Franz Podezin parancsára vacsora után 180 munkaképtelen zsidó foglyot kivégeztek. A részletekről viszont már mindketten mást mondanak, így a két író meg is szakította a kapcsolatot, mindketten saját verziójukat tartották relevánsnak.
Litchfield szerint Margit bárónő tevőlegesen is részt vett a gyilkosságban, míg Batthyány azt állítja, nagynénje bűnös ugyan, mert asszisztált a gyilkossághoz, de nem volt ott, amikor míg a gyilkosok szórakozásból (vagy mert tényleg parancsot teljesítettek), leöltek 180 embert.
A fiatal Batthyány azt írja:
Margit néni nem állt éjfélkor a hidegben a gödörnél, amelynek szélén a mezítelen nők és férfiak sorban térdepeltek. Nevetgélt és táncolt, miközben az agyongyötört testek a földbe hullottak. Nevetgélt és táncolt a gyilkosokkal, amikor azok három óra tájt visszatértek a kastélyba.
És miközben a 180 holttest egy gödörben oszladozott valahol Rechnitzben, Margit néni minden évben hajón járta be a nyáriasan kéklő Égei-tengert, Kir Royalt ivott Monte Carlóban, és őzekre vadászott az őszi Burgenlandban.
Margit néni kiélvezte hosszú élete alkonyát, jóllehet mindent tudott a mészárlásról. Rothadt mag. .
David Litchfield ezzel egyáltalán nem ért egyet. A könyv megjelenése után erős kritikával illette Batthyányt, és ahogy egy cikkében is írja, szerinte a könyv csak arra volt jó, hogy megnyugtatásul szolgáljon az író családjának. Ugyanakkor azt is felrója a szerzőnek, hogy indokolatlanul nagy bűntudata elvonja a figyelmet a valódi bűnösök becsmérléséről. Batthyány önostorozása helyenként tényleg túlzó, de azt nem lehet róla állítani, hogy részrehajlóan fogalmazna a családjával kapcsolatban. Nagyon is keményen kéri számon felmenőit, még szeretett nagyanyját is, aki fiatal lányként nem mert felszólalni, amikor a szeme előtt lőtték agyon az ismerős Mándl házaspárt.
Regényének elején tisztázza is: ezt a könyvet nem azért írta, hogy tisztára mossa a családjának nevét. A regény sokkal inkább róla szól: belső utazásáról, és a felismerésről, hogy a történelem egyik legborzasztóbb stigmájával kell együtt élnie.
Sacha Battyány
A magyar származású Sacha Batthyány (szül. 1973) szociológiát tanult a Zürichi és a Madridi Egyetemen, előbb a Neue Zürcher Zeitungnál dolgozott szerkesztőként, majd 2010-től a Tages-Anzeiger magazinjánál. A Svájci Újságíró-iskola docense. 2015 óta Washingtonban él, onnét küldi a politikai és társadalmi életről szóló tudósításait a Süddeutsche Zeitungnak.Az alaptörténet és a szerkezeti ötlet magában rejtette annak a lehetőségét, hogy ebből az egyébként nem túl ismert háborús tragédiából meghatározó írás szülessen. Sascha Batthyány azonban, talán azért, mert csak felnőttként szembesül felmenői történelmével, túl nagy bűntudattal közelíti meg a témát, és személyes bevonódása lehetetlenné teszi, hogy objektíven szemlélje mind családja szerepét, mind a múltban történt tragikus eseményt.
Félreértés ne essék, a könyv így is sokat ad: Batthyány remekül ír, és – nem utolsó sorban – az is jót tesz a szövegnek, hogy szokatlan perspektívából közelíti meg a Holokausztot. De mondanivalójának erejéből sokat veszít, hogy a regény végére a sok történeti szál közül nem kevés kibontatlan marad, a rohonci gyilkosság körüli kutatása pedig, ugyanúgy, mint ahogy ez a valóságban is megtörtént, méltatlanul ellaposodik.
