Kokóznál együtt apukáddal a parkolóban?

Zanza!

Biztos voltam benne, hogy a Toni Erdmann remek film lesz: annyit olvastam róla, és annyira csak jókat, hogy vagy a világ őrült meg, vagy van a filmben valami. Azonban féltem tőle és jó darabig halogattam a megnézését. Ez a film arról szól, hogy van egy meglehetősen sikeres, fiatal egyedülálló nő, aki nehezen tud kommunikálni az apjával. Én egy – mondjuk inkább közepesen – sikeres fiatal, egyedülálló nő vagyok, aki nehezen tudok kommunikálni az apámmal. De igazából mindegy, hogy én ki vagyok. Ön, aki olvas, valószínűleg szintén nehezen kommunikál az apjával, akárcsak a gyermekek nagy része, mióta világ a világ, és ha fél ettől a filmtől, minden oka megvan rá. Ez ugyanis egy igaz és jó film. Őszinte és egyszerű. Nem csak a híre teszi. Már az első képkockánál érezni, hogy nagyon fog fájni a végén. Meg még napokig. És aztán nem is hagy csalatkozni ebben az érzésben.

Azért remek amúgy, hogy nem kritikát írok erről a filmről, hanem ajánlót, mert olyan mélyen a hatása alá kerültem, hogy össze-vissza dadogok. Nagyon nehezemre esne hibákat keresni benne, pedig biztos vannak hibái. És nehezemre esne elemezni is. Sokszor meg kéne néznem, hogy a majdnem tökéletes szakmaisággal összepakolt filmalkotást részeire tudjam szedni, és megvizsgálni. Ajánlani viszont, ha egy kicsit összeszedem magam, valószínűleg tudom.

868509 33
Fotó: port.hu

Először is, nézzük a történetet. Nagyon egyszerű: Winfried Conradi egy német nyugdíjas, egyedül él öreg kutyájával, Willie-vel. Idős édesanyját egy öregek otthonában ápolják, volt felesége újraházasodott, közös gyermekük, Ines egy tanácsadó cégnél dolgozik. Ines öntudatos, karrierista nő, a harmincas évei elején-közepén, aki egyre feljebb lépked a ranglétrán. Folyamatosan más és más országokba küldik, alig van Németországban. Winfried rettenetesen magányos. Nem drámai, nem tragikus módon, hanem úgy, ahogy a legjobb emberek mellől is el tudnak fogyni a többiek.

 Már a kezdő jelenetnél, amikor ez a nagy darab, pocakos, szőrös férfi kimegy az ajtóhoz, hogy átvegyen egy csomagot, és egy komplett kis jelenetet rögtönöz a meglepett futárnak, tudjuk, hogy mi a helyzet. Ritkán történik ilyesmi a filmvászon. Tökéletesen és élesen látjuk a szereplőt. Az első gesztusától fogva megszeretjük, és látjuk, milyen ember. Tudjuk, hogy mi lesz  a konfliktusa a világgal. És végig akarjuk nézni a filmet. Ehhez nem csak a jól megírt szkript, vagy a remek rendezés kellett, ez természetesen a jó színészválasztás és vezetés, és a remek színészi munka érdeme is. Peter Simonischek varázslatos. Azonban az ő szerepe jutalomjáték ahhoz képest, amit a lányának, az Inest játszó Sandra Hüllernek elő kellett adnia: nagyjából a saját élveboncolását.

Ines, aki a film története idején épp Romániában dolgozik, rövid időre Németországba látogat, és tesz egy olyan gyors és felelőtlen kijelentést, hogy az apja bármikor meglátogathatja Bukarestben. Amikor azonban nem sokkal később az öreg Willie kutya kiszenved, Winfried hamarosan ott üldögél a maga busa esetlenségében, egyenesen Ines addig olyan összeszedett(nek tűnt) élete kellős közepén. Ines örül is neki, meg nem is – alapvetően és leginkább nem tud vele mit kezdeni. Éppen egy nehéz üzleti kihívás előtt áll, ahol bizonyítania kellene, erre megkapja a tétova óriáscsecsemőként viselkedő apját, akit nem lehet magára hagyni, mert az katasztrófa, de ha magával viszi bárhova is, az még nagyobb katasztrófa. Végül hazaküldi.

Ez a búcsújelenet olyan pengeéles, hogy visszagondolni is szinte fáj rá. Ahogy egymás mellett állnak a lift előtt, az apa, a nagy ősz bohóc, aki szégyenkezve süti le a fejét, mint egy öreg kutya, mert nem érti ugyan, de tudja, hogy elrontott valamit – és a lánya, azzal a szikár, inas testével, a szája két oldalán megfeszülő komor ránccal, ahogy a kezeit védekezően és távolságtartóan összekulcsolja maga előtt. A lift jön. Nagyon lassan jön. Nem tudnak egymásnak mit mondani. Aztán Ines kiszalad az erkélyre, és nézi, hogy az apja bepakol a taxiba. Még az is olyan béna. Hogy lehet ilyen bénán bepakolni egy taxiba, az istenért? Béna és idegesítő. És nagyon szereti. Amikor leinteget neki, az is szinte erőszakos. Menjél már, látni se akarlak. A taxi elhajt, Ines pedig dühösen elsírja magát. Visszamegy a lakásba.

És a film csak itt kezdődik. Winfried ugyanis nem adja fel. Felvesz egy rettenetes parókát, visszaigazítja a szájába elképesztően bizarr, ki,- és mindenfelé álló protézisét, és visszarongyol a lány életébe. Közli, hogy ő Toni Erdmann üzletember és life coach. Ines pedig, némi meghökkenés után úgy dönt, hogy belemegy a játékba. Mivel Toni belelátott már annyira a munkájába, hogy tudja, mivel foglalkozik éppen, és az üzleti élet meetingjei, fogadásai, látogatásai és kapcsolatai üresek és felületesek, együtt tudnak tölteni pár napot. Ines próbálja lezárni a nagy projektjét, és közben megmutatja az apjának az életét. Olyannak, amilyen.

Tessék apa, ilyen vagyok amikor őszinte vagyok. Nézd meg. Abból élek, hogy embereket rúgok ki. Megalázó szituációkba kényszerülök, és én is megalázó szituációkba kényszerítek másokat. Kőkemény vagyok, és azt hiszem, nincs egy igazi barátom sem, miközben nem veszem észre, ha valaki őszintén érdeklődik irántam és odafigyel rám. Elalszom a kocsiban, mint egy gyerek. Kokainozok a haverjaimmal a parkolóban. Na, most mit szólsz, apa? "Toni" pedig hűségesen megy utána, és figyel. Időnként valóban úgy, mint egy túl nagy méretű juhászkutya, aki ahogy fordul, fejével-farkával biztos lever valamit a nagy lelkesedésében, ő is összekuszálja a dolgokat. De nem nagyon. Nem kibogozhatatlanul. Nem okoz tragédiát. Az emberek életében amúgy is olyan kevés a tragédia. A végén pedig Ines egy kicsit közelebb kerül hozzá, és a saját maga megértéséhez is. Nem történt semmi különös. De az olyan jó, hogy megtörtént. És olyan jó volt végignézni.

887789 33
Fotó: port.hu

Nagyon pontos viszont a film olyan szempontból is, hogy nem mismásol, és nem mézesmázaskodik. Ines még az elején kifakad: azt kérdezi az apjától, miért nincsenek céljai, miért nem éli a saját életét? Akkor kegyetlennek tűnnek a szavai, de a kérdés voltaképpen jogos. Winfriednek is meg kell találnia, újra kell teremtenie a saját céljait a saját életében. A legnagyobb, feloldhatatlan konfliktus, ami apa és lánya között feszül, és nem csak a vásznon, hanem a világon minden apa és lánya, szülő és gyerek között: hogy az a te életed, ez meg az enyém. Már nem közös életet élünk. És ahogy te elkövetted a saját hibáidat, és orra buktál és elestél, és aztán felkeltél, és megint orra buktál, ugyanúgy kell nekem is végigélnem a saját életemet és a saját döntéseimet. Nem tudsz megakadályozni benne. Nem tudsz beleszólni. Nem tudsz megvédeni. Te csak egy vendég vagy nálam. Szeretett és szívesen látott – de vendég.

Sandra Hüller zseniális Inesként. Én ezt nem is tudom leírni. Keveset beszél. Az arca, a vonásai, a testtartása, a járása, a gesztusai – mindene tökéletesen átlényegül a vásznon. És bár van egy olyan jelenet, ahol konkrétan meztelenre kell vetkőznie, mindez semmi például ahhoz a nyers és kegyetlen, groteszk és szánalmas szexjelenethez képest a film közepe táján, amikor román szeretőjével találkozik. Az erotika mindenestül hiányzik belőle. Élesen megvilágított. Látjuk, hogy megalázza a másikat, és megalázódik attól, hogy olyan emberré vált, aki ezt teszi másokkal. Látjuk az arcán, a vonásaiban, látjuk a testtartásán, hogy mit gondol. De a többi színész is remek. Amikor úgy érzi az ember, hogy nem is játékfilmet néz, hanem egy szépen filmezett dokut épp azokról az emberekről, akiket lát, az nagyjából mindent elmond a mozi minőségéről. A legutolsó mellékszereplő is tökéletes.

És a két óra ebben a zene nélküli, kopogós filmben, ahol még a dallamok sem engedik, hogy elmismásold a szembenézést, úgy röppen el, hogy végigröhögtem. Mert a Toni Erdmann valóban komédia. Nagyon vicces. Az egész terem dőlt a kacagástól, idősek, fiatalok, generációtól függetlenül. Aztán kijöttünk. Én az egyik legjobb barátnőmmel, az unokatesómmal néztem meg, ami egyben azt is jelenti, hogy ha az apáinkra gondolunk, nagyon hasonló apákra gondolunk, és ha beszélünk róluk, pontosan tudjuk, mire gondol a másik. Egy darabig csellengtünk, hallgattunk. Aztán elmentünk egy házibuliba. Annyira nem tudtunk másról beszélni, hogy elég illetlen módon különültünk a többiektől, és a filmről beszéltünk hajnalig. Amikor eljöttem, felhívtam az apámat. Beszélgettünk. Órákkal később kiszakadt belőlem valami dühös és gyors sírás, ami nem okozott megsemmisítő katarzist, inkább annak a ténynek a tehetetlen beismerése volt, hogy a film mennyire a bőröm alá férkőzött. Most megírtam ezt a cikket önöknek. Nem segített. Még egy darabig biztosan nem tudok szabadulni tőle. Nagyon jó film a Toni Erdmann. Ilyen filmeket kell csinálni. Ilyen filmeket kell nézni. Nézzék meg önök is.

Blogmustra