A kisfiú, akit még a Mikulás is elhagyott

Zanza!

Mi az a slam? A kérdés, amire már tíz éve keressük a választ. Előadott költészet: a slammer felmegy a színpadra, és elmondja, felolvassa, előadja, amit szeretne. Van aki vicces, van aki komoly. Van aki magán-, van aki közéleti. Van aki közepes, van aki jobb, és van, aki a legjobb. Mert a slam egyszerre verseny is: azt pedig, hogy hogyan lehet egymástól teljesen különböző szövegeket versenyeztetni egymáshoz képest, a következő nagy kérdés. Tetszés alapján, ami elég megismételhetetlen, ahogy egyébként az egyes előadások is. A slam igazi varázsa a megismételhetetlensége. Hiába van a szöveg a papíron, a szerző úgy és olyan hatással csak egyszer tudja elmondani, hiszen a közönsége reakciója, befogadóképessége is alakítja az élményt.

A magyarországi slam története tíz évvel ezelőtt kezdődött, a havi budapesti klubestek és versenyek pedig öt éve nőtték ki magukat Országos Bajnoksággá. A rendezvény a Trafóban kerül évről évre megrendezésre, és nemcsak hogy telt házas, hanem sanszosan már a meghirdetése után pár nappal sem lehet már rá jegyet szerezni. Nem is véletlenül: ebben az évben az előválogatóra 168 slammer jelentkezett, a bajnokság pedig három napon keresztül tartott.

Most képzeljék csak el: mindenki, aki kimegy a színpadra, három perc tizenöt másodpercet kap. Ennyi ideje van arra, hogy megmutassa magát, és bekerüljön a legjobbak közé. Nyilván mindenki a legeslegjobb szövegeivel készült. Tehát 168 slammer 3:15 perce, az 31760 másodperc, vagyis 546 perc, vagyis  9 óra 16 percnyi válogatott szöveg az ország, meg persze Erdély és Felvidék legjobbjaitól. És ez csak az előválogató dömpingje volt. (Minden elismerésem Babiczky Tibornak, a zsűri elnökének, akinek egyedüliként kellett végigülnie MIND a három napot. Én csak két napon vettem részt nézőként, de a végén így is, mintha szivaccsá változott volna az agyam.)

A Trafóban rendezett döntőre végül összesen huszonhét slammer jutott be, fiúk-lányok vegyesen, sőt, lányok meglehetősen nagy számban, amiről viszont, ahogy az egyik állandó konferanszié (és maga-is-slammer) Mavrák Kata Hugee felhívta a figyelmet, nem is kell ennyit beszélni, hiszen az a természetes, hogy a lányok ott vannak mindenhol. Hát nem? Hát de.

A zsűri összetétele pedig jól mutatta a slam műfajok-köztiségét: Babiczky Tibor író, költő, szerkesztő volt a zsűrielnök, mellette Simon Márton költő, slammer és Valuska László irodalmár, szerkesztő, kritikus, a könyves.blog.hu alapító tagja és főszerkesztője foglaltak helyet. Ők kaptak a kezükbe egy-egy táblát, amivel egytől tízig (tizedesjegyekkel is!) osztályozhatták a slammereket. És persze, bár az OB „szakmaibb” rendezvény, két zsűritag jött a közönségből is, akiket sima kézfeltevés útján választottak ki. Hiszen a slam lényege a megismételhetetlenség, és a közönség reakciója, na meg persze a demokrácia, ehhez pedig a teltháznak is delegálnia kellett néhány főt.

A nagy tömeg a nézőtér nagy feketeségében várakozva nézett a majdnem három órányi tömény műsor elé. A slam OB kétkörös: miután mindannyian végigmondták a szövegüket, a kapott pontszámok alapján a legjobb öt fő még egy-egy szöveggel versenyezhetett a legjobb három helyért. Mint mindig, volt egy közönségdíjas is, és ha már szakmaiság, a zsűri kiválasztott egy saját kedvencet is.

A műsort versenyen kívül Bíró Dénes slammer vezette fel, aki magáról a slamről mondott el egy műfajreflektív és vicces szöveget, csak hogy a zsűri bemelegíthessen, utána pedig erős kezdésként Kemény Zsófi lépett a színpadra, aki arról beszélt, hogy mindenki frusztrált - nőként és férfiként egyaránt. Majd jött a tizenöt éves Nyáry Luca, aki csizmáját lerúgva szaladt fel a színpadra, és kiabálta bele a világba, hogy mindenkit utál, de magát a legjobban. Majd jött Papp. M. Bori, aki szintén tinédzser, mindössze tizenhat éves …és elmondott egy olyan vicces szöveget a fogyókúráról meg testképről, hogy sírva röhögtünk és pirosra tapsoltuk a tenyerünket. (Persze csak a végén! Slam közben csak csettintgetni szabad, nehogy kizökkentsük az előadót.)

De nehéz lenne végigvenni, ki és miről beszélt. A huszonhét slammer magát adta elő, mindenki azt, ami éppen a legjobban foglalkoztatta. Ebben volt véresen komoly, már-már a legnagyobb versekkel vetekedő szöveg a szegénységről, és hogy pontosan mi is „kínos” Gergály Norberttől (be is húzta vele a zsűri különdíját).

Hasonlóan komoly, csontig ható, szép szöveget mond Fehér Johanna depresszióról, családról, és függőségről: olyan dísztelen és nehéz volt, hogy szinte fejbe vágott, mint egy finomra csiszolt márványkocka. Laboda Róbert meg felpattant a maga vagányságával és felvidéki tájszólásával, vicceskedésbe oltotta a maga elmélkedését a férfivá érésről. Pion István szövegéhez le kellett oltani a villanyt: egy családi történetet dolgozott fel, ami egybefonódik a felvidéki magyarok kitelepítésével, és ilyen helyzetben valóban elmosódott már a költészet, a slam és az előadóművészet határa. Aztán ott volt Horváth Kristóf (aka Színész Bob), akinek minden slamjénél előre görcsbe szorul az ember gyomra, mert hát sejti előre, hogy kap egy jó nagy maflást. Hát persze: Színész Bob az édesanyja haláláról beszélt, és a sajátjáról - és a végén a hiányt szemléltetve, nemes egyszerűséggel lesétált a színpadról.

De emlékezetes volt Melcsky Kristóf is, aki arról szeretett volna slammelni, hogy mennyire izgulnak a slammerek előadás előtt, miközben könnyedén úgy tesznek, mintha nem is így volna – és az előadása kábé harmadik mondatánál elfelejtette a szöveget, be is futott a kulisszák mellett a backstage-be. Mindenki feszülten figyelt, zsűrivel és konfreansziékkal az élen, nem tudtuk, része-e az előadásnak, de végül összeszedte magát, visszajött, elmondta versenyen kívül – és innentől kezdve töprenghettünk azon, vajon mennyire volt az egész szándékos vagy sem.

A slammerek közül – akik egyébként egymásért izgulva és egymást ölelgetve bátorították egymást ezen az egyáltalán nem véres, annál inkább egy, a közönséggel is közös szövegflowba oltott örömünnepen – végül a tavalyi bajnok címvédő Basch Péter, Bárány Bence, Papp M. Bori, Laboda Róbert, Csider István Zoltán, Gábor Tamás Indiana és Gyenge Veroni jutottak be a második körbe: Basch Péter pedig, az este egyik legőszintébb szövegeként elmondta slamjét arról, hogyan hagyta el szülei válásakor őt hatévesen a Mikulás is. Ezzel – a vastapsot tekintve teljesen megérdemelten – meg is védte a tavalyi címét.

Az este talán egyik legfontosabb szövegét azonban talán a zsűrielnök mondta el: értékelésében megemlítette, hogy tőle szokatlanul magas pontokat adott. A slam-OB a Népszabadság-ügy után pár héttel (amit egyébként megdöbbentően kevesen, talán ketten-hárman hoztak csak fel, most nem volt olyan sok a politikai slam) azért olyan fontos, mert olyan fóruma megszólalásnak, ahol tényleg mindenki arról beszélhet megkötések nélkül, végtelenül szabadon, amiről csak szeretne – mert ez a slam. Jó meghatározás.

Interjú Basch Péterrel, az idei OB címvédő győztesével

Szia Peti! Mikor kezdtél el slammelni és miért?

Bock Balázs barátom (és későbbi teamslam társam a MonDDay csapatban) 2011 őszén elhívott egy Akkezdet Phiai feat. Balázs József trió estre, ott találkoztam először a slammel. Fél évre rá, 2012. március utolsó csütörtökén mentünk le először a Mika Tivadar Mulatóba, az éppen akkor újrastartoló budapesti havi klubra (aminek jelenleg az Anker't adja bázisát). A miértre nem tudok pontos választ adni, de az biztos, hogy első látásra szerelem volt az egész műfaj.

Slammelni kezdtél először, vagy írsz- írtál mást is?

2008-2010 között novellákat és verseket írtam, de ezeket hermetikusan elzárva tartom az emberek elől. Mindig azt mondom ezekre a kamaszkori próbálkozásaimra, hogy majd ötven év múlva előszedem, és azt mondom rájuk, hogy zsengék.

Mik a kedvenc témáid? Személyes szövegeket írsz inkább vagy politikaiakat; vicceseket vagy komolyakat?

Nem akarok szemtelennek tűnni, meg kikerülni a kérdéseket, de a válaszom az, hogy Babits Mihály: A lírikus epilógja.

Szerinted mi a slam? Igen, próbálj meg válaszolni rá.

A slam mondanivaló.

Miben más a teamslam, mint az egyéni? Hogyan lehet négykezes slamet írni? Nehezebb előadni? Miért? Jobb egyedül fellépni?

A teamslam szépsége és nehézsége is az, hogy csapatban kell dolgozni. Éppen ezért az összhang a legfontosabb szerintem, valamint annak a kihasználása, hogy nem egyedül vagy a színpadon. Nem hiszem, hogy nagy műhelytitkot árulok most el –ha mégis, akkor utólag elnézést fogok kérni Balázstól – de mi mindig úgy kezdjük el a munkát, hogy mivel tudunk „többek” lenni, ha már kaptunk egy olyan lehetőséget, hogy négy-, vagy többkezes slamet írunk.

Lámpalázas vagy még?

Persze, minden fellépés előtt izgulok. A színpadra lépés pillanatában viszont el kell engednem minden félelmemet, és arra fókuszálni, hogy át tudjam adni azokat a gondolatokat, érzéseket, amik engem foglalkoztatnak.

Kaptál valamit a slamtől? Ha igen, mi az? És a közösségtől?

Három dolgot biztosan kaptam, amikért nem tudok eléggé hálás lenni: magabiztosságot, barátokat és a Smooth Slamet.

Milyen külföldön versenyezni? Magyarul vagy angolul slammelsz ilyenkor? És mennyiben más, hogy ilyenkor ismeretlen a közönség, akik nem rezdülnek veled úgy együtt, mint a hazaiak?

Nagyon különleges élmény külföldön fellépni, és általában magyarul slammelek mindenhol. Nagyon érdekes volt Csehországban például az egyik szövegem angol fordításával fellépni, de a nyelvi hiányosságaim miatt nagyobb biztonságban érzem magam, ha magyarul beszélhetek. Hatalmas feladat ilyenkor az, hogyan lehet egy teljesen ismeretlen közönséggel megtalálni a közös hangot, talán az a legfontosabb, hogy nem szabad érezniük rajtad a „külföldiséget”. Úgy kell hozzájuk szólnod, mintha az otthoni közönségnek slammelnél, ugyanazokkal az energiákkal, őszintén.

Milyen szöveget viszel Leuvenbe, az Európa Bajnokságra?

Nem tudtam elvállalni ebben az évben az EB-t, ezért Bárány Bence – aki az idei Országos Bajnokságon 2. helyezett lett – fogja Magyarországot képviselni november végén. Én már tudom, hogy milyen szövegekkel készül Leuvenbe, és szerintem bitang erős repertoárral indul, de ez legyen a versenyig az ő titka. Én szurkolok neki és bízom benne, hogy nem felejti el a legfontosabbat: jól érezni magát a színpadon. Ezen kívül minden más csak apróság.

Blogmustra