Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Kiéhezettek más megvilágításba helyezi a zombikérdést. Elég izgalmasan, ráadásul.
A héten mutatják be a hazai mozik a Kiéhezettek című horrort, melynek rendezőjétől, a többek között Sherlock epizódokon edződött rendezőtől, Colm McCarthy-tól nem állnak túl távol a misztikumok. Már csak ezért sem találhattak volna nála jobb rendezőt M. R. Carrey bestsellerének egy, a zombikérdést (ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni) sajátos képi világgal és másfajta nézőpontból körbejáró történetének megkoreografálására. A végeredmény ugyanis nemcsak egy újabb zombifilm, hanem az alapötletnek egy komolyabb feldolgozása, amiben a színészi játék és a folyamatos feszültségkeltés a fő elem a véres (esetleg teljesen indokolatlan) zombihentelések helyett.
Nyilván, hiszen az nem lehet véletlen, hogy a sokszoros Oscar-díjas Glenn Close is beállt (gonosz?) tudósnak a történetbe, amiben egy kifejlett zombiktól hemzsegő világot láthatunk, meg azt ahogyan túlélők marék csoportja küzd a csak elsőre cukinak tűnő félzombi-gyerekekből kinyerni az ellenszert. A baj csak az, hogy a főszereplő kislány, Melanie (Sennia Nanua) tényleg elég cuki, ráadásul marha intelligens is, és az anyakomplexusát egyik tanítóján (igen, arra azért van energiájuk, hogy taníttassák a kis korcsokat, mielőtt ellenszert kevernek belőlük – ez mondjuk kicsit sántít) éli ki, akitől ráadásul nem is áll távol az anyaszerep. Dr. Selkirk (Anamaria Marinca) így aztán az élete árán is védi Melanie-t, amikor mit ad isten, menekülnie kell a teljesen véletlenszerűen kiválasztódott hatfős csapattal.
Papíron persze a történet nem túl bonyolult, és ez így van jól. Ahogy az is, hogy bár közben megtalálható minden kötelező klisé benne, ezek olyan szépen vannak elrejtve, hogy alig lehet őket észrevenni. Sennia Nanua elképesztően naturálisan játszik és viszi a hátán a történetet, de az se semmi, ahogy a többiek aládolgoznak. A Kiéhezettek cselekménye inkább csörgedezik, semmint folyik, ám ez egyáltalán nem idegesítő, mert közben folyamatosan lehet min izgulni úgy, hogy tényleg nem sok jó látszik kisülni a dologból.
Van például egy elképesztően hosszú jelenet arról, ahogy a megdermedt zombik között sasszéznak a szereplők, komolyan mondom, nagyobb kalandnak tűnik, mint lézernyalábok között akrobatikázni egy múzeumban. Az ilyen és ehhez hasonlatos jelenetek képesek fenntartani az állandó feszültséget, így amikor néha bedurvulnak az események szinte felszabadulhat bennük a néző. A gyerekek őrjöngése – azaz a pillanat, amikor cukiságból zombivá válnak – egész trükkösen van megoldva, ráadásul ennek az őrjöngésnek az enyhébb formájával bármikor találkozhat minden szülő, tényleg ilyen, amikor vicsorog a gyerek. Csak itt utána megzabál egy macskát élve.
A Kiéhezettekbe semmi felesleges marhaság nincs beleerőltetve, mondjuk ennek elérésért cserébe elégé lebutították az emberiséget, de ez talán megbocsájtható bűn egy kárhozatra érett világban. A lényeg azért mégiscsak az, hogy ne nekik legyen igazuk...
