Elmondjam, miről szól Krasznahorkai László új regénye, a Báró Wenckheim hazatér? Arról a 2016-os valóságról, amiben élünk.
Krasznahorkai László nemcsak élő klasszikusa a magyar irodalomnak, hanem külön kategória az irodalmon belül: ehhez hozzájárul egyedülálló kapcsolata is Tarr Bélával, aki olyan hűen tolmácsolja a vásznon regényeinek hangulatát. De akárcsak az írásaiból készült Tarr filmeket, Krasznahorkai szövegeit sem egyszerű befogadni. Nemcsak a hosszuk, de a súlyuk miatt sem.
Őszintén bevallom, hogy sokat nyűglődtem már Krasznahorkaival. Kábé 20 kilométerre onnan születtem és nőttem fel, ahol ő, és a témák, emberek, akikről ír, nagyon ismerősek számomra. Ezt csak azért mondom el, hogy érthető legyen: még ilyen alapvető rokonság és azonos ismeretanyag esetén is lehet gond a regényei befogadásával, egyszerűen olyan speciális nyelvezete és látásmódja van, ami, ha nem tud megfelelően kapcsolódni hozzá az olvasó, kilöki magából az embert. Nem véletlenül lett azonban kultszerző, és kapta meg a Man Booker díjat: Krasznahorkai szövegei a megmunkáltságnak olyan magas fokán állnak, ami akkor is egyértelmű, ha szeretni nem szeretjük az adott történetet. De pont nála tapasztaltam azt, hogy van olyan könyve, amit egyáltalán nem vett be a gyomrom, mást viszont végig tudtam olvasni és élveztem is.
A Báró Wenckheim régóta várt visszatérése az írónak, aki legutóbbi 2003-ban megjelent Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című regénye óta nem publikált nagyprózát (bár a Seiobo is inkább összefonódó elbeszélések gyűjteménye, a 2009-es Az utolsó farkas pedig inkább kisregény). Valahogy ebből arra következtettem, hogy egy amolyan általánosabb, klasszikus nagyregényt veszek a kezembe, és egészen meghökkentett, milyen nagyon, élesen aktuálpolitikai témákat szőtt bele a történetbe. Egyszerűen megdöbbentő, hogy az író milyen élesen és pontosan látja a legfrissebb társadalmi problémákat, milyen gyorsan reagál rájuk, miközben a leírásuk mélységes emberszeretetről tesz tanúbizonyságot: bár Krasznahorkai hősei nem fekete-fehérek, hanem inkább a szürke sötétebb árnyalataiban pompáznak, minden kisszerűségük és nyomorult, önző elesettségük ellenére az író érezhetően ragaszkodik hozzájuk. Ez segít abban, hogy az olvasó is kapcsolódni tudjon a történethez, az ugyanis annyira nyomorultul kelet-európai és minden meghökkentő és fantasztikus fordulata ellenére is szánalmas, hogy néha olyan érzés olvasni, mint fail videókat nézni a neten. Legszívesebben kikapcsolnám, hogy ne kelljen végignézni, amint a gyanútlan főszereplő pofára esik.
Elmondjam, miről szól a Báró Wenckheim hazatér? Arról a 2016-os valóságról, amiben élünk. Két főhőse báró Wenckheim és a Tanár úr, akik mint a yin és yang, mintha ugyanazon érme két oldala lennének. Báró Wenckheim egész életét meghatározta a kamaszkorában kapott csók, nem tud a hatása alól szabadulni, ezt viszi magával Argentínába, ez sodorja csődbe. Mariettává magasztosult Dulcineája azonban már közel sem azonos a békés megyei kisvárosban hagyott Marikával, akin, szemben az elképzelt ideállal, sajnos fogott az idő. Az égivé emelt, ezért beteljesülhetetlen szerelem mintegy ürügyet szolgáltat a bárónak arra, hogy felülemelkedjen a valóságnak, hogy el- és fölélebegjen az őt körülvevő embereknek, akik egyszerre szánják, sajnálják, akarnak rajta segíteni és próbálják kihasználni, és még ezerféle olyan módon viszonyulnak hozzá, aminek egy célja van: valódivá tenni a bárót.
A Tanár úr néven ismert mohatudós kivonulása a civilizációból, bár a környezete hasonlóan elmebajnak titulálja, nagyon is tudatos és logikus döntés, egy tépelődő filozófus életének újabb stációja. Azonban a véletlen, és a múltban elkövetett hibák, melyek szintén szerelemből – és némi jellemgyengeségből – fakadtak, utánanyúlnak, és olyasfajta magát pörgető történetbe sodorják, melynek bizonyos pontján elveszti a kontrollt a sorsa alakulása felett. A két világtól menekülő és a valóságnak hátat fordító ember sorsa azonos helyen bonyolódik, a kisvárosban, melyben egyértelműen Gyulára, a szerző szülővárosára ismerhetünk, bár nem véletlen, hogy nem nevesíti a települést: a jellegzetes karakterekkel megtöltött helység Magyarország bármely megyéjében elhelyezkedhetne, ismerős, csak ki kell lépnünk az utcára, hogy hasonlót lássunk.
A narráció ugyanis egy korábbi művére, a Háború és háborúra is jellemző, bensőséges, ráadásul folyamatosan váltott elbeszélőjű gondolatszöveg. Ez egyrészt megkönnyíti az azonosulást, formája miatt viszont magát az olvasást rettenetesen megnehezíti, egyébként meg, íróilag utánozhatatlan bravúr. Krasznahorkai kb. másfél-kétoldalanként, sokszor végeláthatatlan gigamondatok közben (!) vált át egyik szereplőből a másikba, mindenféle előzetes jelzés nélkül, úgy hogy az olvasónak a szövegből kell rájönnie, ki az új elbeszélő, hol helyezkedik el a színen, és milyen viszonyban van az előzővel. Az is megtörténik hogy a két egymás után következő narrátor valójában egymással beszélget, az is, hogy nemes egyszerűséggel egész városnyi vagy országnyi teret ugrunk, nem is beszélve az időről: ez fejetlenségnek tűnik, de működik, csak rendesen megtornáztatja az agyat. Vannak visszatérő szereplők (de ez sem feltétlenül igaz), van olyan szereplőnk is, akiből mindössze egy fél oldalnyit kapunk, mégis pontosan tudjuk milyen ember, milyen életet él, és hogy fogja élete végéig pontosan ugyanazt élni.
Ez a fajta tényleg már-már balkáni determináltság lélektanilag is megterheli a technikailag is bonyolult szöveget, mert egyszerűen annyira ismerősek a szereplők, árva és emiatt fasizálódó, lázadó gyerekektől a rosszul festett hajú, kisvárosi utazási irodában dolgozó elhízott, de széplelkű asszonyokon át a testvériesség és a fajtisztaság eszményét süvítő, olcsó kelet-európai motoron száguldozó náci bandavezérig és román-magyar származású, zsíros kis csalóig, annyira mi és a körülöttünk lévők ők valamennyien, álmainkkal-vágyainkkal, végül közönybe, komédiába és/vagy tragédiába forduló önámításainkkal, hogy a megmásíthatatlanságnak ezzel a fajta atmoszférájával ilyen pőrén szembetalálkozni egyszerűen nehéz.
Mindezzel együtt a Báró Wenckheim hazatér fergetegesen humoros olvasmány tud lenni, nagyszerűen megírva, pontos és találó jellemrajzokkal és Krasznahorkaihoz méltó atmoszférateremtéssel. Még leírni is mulatságos ilyet, de talán az író egyik legkönnyedebb regénye, miközben nem mismásolja el azokat a nagyon is aktuális társadalmi problémákat, amik mellett, mint felelős értelmiségi, nem mehet el szó nélkül. Az más kérdés, hogy mindezt a nyelvi megformáltságnak olyan magas szintjén teszi, hogy lehet, hogy nem túl sokan lesznek vevők rá.
