A Palackposta című dán filmben egy brutális sorozatgyilkos keresztény családok gyerekeire vadászik. A film a dán krimiszerző, Jussi Adler-Olsen Q-ügyosztály című krimi-bestseller-sorozata alapján íródott filmtrilógia harmadik része. És szerintem könyvben és filmben is nagyságrendekkel jobb, mint az elhíresült Tetovált lány.
Masszívan be is szokta húzni minden rész a legnézettebb dán film címét 2013 óta, folyamatosan döntögetve a saját maga által felállított csúcsokat, miközben a nemzetközi sajtó is elismeréssel nyilatkozik róla Európában és tengerentúlon egyaránt. Magyarországon sajnos nem törte át eddig az érzékelési küszöböt (vagy csak én nem éreztem), pedig nagyon megérdemelné. A Palackposta ráadásul a sorozat eddigi legjobb darabja: meglátszik rajta, hogy a büdzséje jóval nagyobb, mint az eddigieknek, ezért a filozofikus párbeszédek, irodában üldögélve cigizés és hosszú, melankolikusan komor snittek közé egy-egy profi akciójelenet is belefért („Képzeljenek el egy Michael Mann filmet, aminek Kirkeagaard a segédrendezője”- írja róla frappánsan a NYTimes kritikusa.) Számomra ez az arány tökéletes egy kriminél: jó karakterek, velős párbeszédek, erős atmoszférateremtés, a lövöldözésből pedig pont annyi, amennyi fűszerezi kicsit az egyveleget.
A Q-ügyosztály meg nem oldott ügyekkel foglalkozik. Az önfejű, depresszióra hajlamos Carl Morck (Nikolaj Lie Klaas ) detektívet kirúgás helyett küldték az alagsorba, a lezárt aktákat tologatni, míg társa, az arab származású lelkes, elhivatott Assad (Faras Faras) sima rasszista kitolásból kerül oda az első rész, a Nyomtalanul elején. Heti három aktát kéne felülvizsgálniuk, de persze hamarosan a terepen vannak megint. Az ő kettősük a következő részben, a Fácángyilkosokban kiegészült egy lelkes titkárnővel, Rose-zal (Johanne Louise Schmidt). A felállás sajnos az egyébként oly felvilágosult skandinávokhoz képest megdöbbentően, régimódian férfiközpontú (most tényleg arról beszélünk, hogy két magas, ballonkabátos férfi zord arccal üldözi a bűnt, míg a kis cuki titkárnőjük lelkesen lohol a nyomukban? 2016-ban?). Ezt azonban csak zárójelben jegyzem meg, mert egyébként mind Carlt, mind Assadot nagyon megszerettem, a jelenlétük erős, a karakterük részletgazdag és kibontott, és Assad, habár teljes vállszélességgel (hajaj) a tesztoszteronligában játszik, de legalább behozza a szituációba a felszínen pc, de felszín alatt még mindig kirekesztő jóléti társadalom egyéb problémáit. Csak hát azért jobb lett volna néhány erős nőt is látni a főbb szerepekben. Mindegy.
A most tárgyalt harmadik rész, a Palackposta elejére tehát már egy összeszokott csapattal, közös múlttal állunk szemben, ami rögtön a film első pillanataiban nyilvánvaló: Carl súlyos depresszióval küzd a legutóbbi ügy után, a lakását sem bírja elhagyni. Közben az irodába továbbítanak egy palackot, ami nyolc évnyi hánykolódás után bukkant fel Skócia partjain, benne egy vérrel írt üzenettel, melyben egy elrabolt kisfiú kért segítséget. Assad kirángatja Carlt a vackából és nyomozni kezdenek. Közben megismerkedünk a mélyen vallásos Eliasszal és családjával, akik egy Jutland-félszigeti tanyán élnek egészen idilli életet, egy szigorúan vallásos keresztény szekta tagjaiként. Az idill addig tart, míg a közösségben néha-néha felbukkanó misszionárius „barátjuk”, Johannes ( Pal Sverre Hagen) el nem rabolja a két kisgyermeket.
A Q-ügyosztály filmjeire jellemzően ez a mozi sem hagyja a történteket homályban, nincsenek benne Agatha Christie-re jellemző csavarok: több szálon fut a történet, míg végül ezek a szálak össze nem érnek. Azonban a lassú, ráérő karaktervezetés elég időt hagy arra, hogy megismerjük a szereplőinket, a helyi detektívektől a szülőkön át egészen a gyilkosig, aki hátborzongatóan erősen megírt és előadott figura, olyan mosollyal és olyan pengeélesen eljátszott jelenetekkel, hogy a néző csak kapaszkodik a székében.
Számomra a történet olyan tömény volt, hogy ha otthon néztem volna, legalább egyszer szünetet tartok benne. A mozi azonban nem engedett, és végül eljutottam az egyrészt gyönyörűen fényképezett, másrészt nagyon erős fináléig. Azt nem mondom, hogy meglepett volna, hiszen egy ilyen filmnek két vége lehet: megmenekülnek a gyerekek - vagy nem menekülnek meg. De az egész hajszálpontos volt, a gyerekszínészektől a felnőttekig mindenki nagyon jól játszott, olyan erős atmoszférát teremtve, hogy szinte én is éreztem magam körül a sós vízzel átitatott fenyőpadlót, vagy a tengerpart homokját, meg azt a mély, hideg kétségbeesést, ami valahol mind a gyilkost, mind a detektívjeinket hajtotta. A vége pedig a történtek egy olyan Carl Morck-féle summája, ami mind a jövőre, mind a folytatásra (eddig összesen hat regény íródott, van még filmes alapanyag) reményt ad.
Persze vannak a filmnek hibái is. Én Lars von Trier és dánfilm-rajongóként sok korábbi filmje alapján is nagyon szeretem Nikolaj Lie Klaast (ez a filmtrilógia is Trier stúdiója, a Zentropa finanszírozásával készült egyébként), szerintem minden filmjét láttam, ennek ellenére a depressziós Carl tompa-merev arckifejezése néha komikusan sok volt. És túl sokat is volt előtérben, miközben Assad, aki legalább olyan értékes figura, jobbára tétován téblábolt mellette. Zavart az is, hogy a morális probléma néha túlságosan erőltetett volt: a sorozatgyilkos kifejezetten keresztény családok gyerekeire vadászott, célja nem elsősorban a gyilkosság, hanem a hitük megrengetése volt. Mindeközben azt, hogy ha egy családot megzsarol a gyerekrabló, hogy ne beszéljenek a rendőrségnek, különben nem látják viszont a gyerekeiket, nem értelmezném csak a hívő szülők problémájának. A nyomozó egy ponton azzal vádolja őket, hogy jobban hisznek Istenben, mint a rendőrségben, miközben szerintem bármely szülő simán elhallgatná a rendőrség elől a bűntényt, ha ezzel lehetőség nyílna élve visszakapni a gyerekét. Mindemellett viszont a hívő muszlim Assad és az ateista-nihilista Carl eszmefuttatásai olyan erősek voltak, még néhány kedvesen suta poénnal megfűszerezve is, hogy azért bármit megbocsátok. Nem is beszélve az utóbbi idők egyik legjobb vásznon lévő gyilkosáról, akit mindenképpen ajánlok a lenyűgöző dán tájjal együtt - a moziban megtekinteni. A film augusztus 25-től a mozikban.
