Miről szövegelnek a fiatal slammerek? Szexről, szerelemről, meg saját magukról

A slammel az a helyzet, hogy a műfaj nem a kedvencem, de jónak találom, hogy létezik ilyesmi. A költészetnek valami egészen ősi funkcióját tölti be azzal, hogy odamennek páran, felállnak egy színpadra, és különösebb cenzúra vagy elvárások nélkül csak úgy a világba kiabálják, hogy éppen mi jár a fejükben. De tényleg. Hát van ennél költészetebb költészet?

A slam és én őszinte viszonyának boncolgatásához hozzátartozik, hogy a kisöcsém is próbálkozik a műfajjal, ezért nem mondhatom, hogy ne lennék elfogulatlan, bár az elfogultságom java része abból áll, hogy ha ő nálam gyakorol. Ilyenkor magára zárja a lakásomban a konyhaajtót, ahova aztán órákig nem lehet bemenni, mert ő ott járkál és üvöltve szaval. Meg szoktam hallgatni a szövegeit, és legtöbbször amiatt szólok be neki, mert néha a kamaszos lelkesedése (sorry, de tényleg kamasz) és az őszintesége, ha enged a lustaságának, hajlamosak olyan világmegváltónak és lázadónak gondolt szöveget létrehozni, ami leginkább csak maníros. Egyszóval, néha azt látom, hogy túlságosan komolyan veszi magát. És nem csak ő –  ez a gyengén sikerült slamszövegek jellemző hibája, ami egyrészt életkorból fakadó (az előadók többsége tizen- vagy huszonéves), másrészt a műfaj is efelé predesztinál (sokkal hatásosabb frázisokat kiabálni és hőbörögni, káromkodni és politizálni a színpadon, mint máshogy érzelmeket kiváltani). De nyilván minden műfajnak megvannak a maga hibalehetőségei, amit másfelől bőven ellensúlyoz, hogy az élőben előadott költészet annyiszor, ezerszer hatásosabb tud lenni, és ha a néző belefut egy-két jó szövegbe, már ő is kábé olyan felszabadult örömmel tudja zárni az estét, mint az előadók.

Szóval rájöttem, hogy valójában tökre szeretek slam-estekre járni, mert hallhatom ezt a generációt, ahogy beszél, és érdemes rájuk odafigyelni, mert a sok szöveg között mindig van egy-két kivételes. A különböző fesztiválokra, eseményekre szervezett slam-esteken kívül Budapesten van egy régi, állandó, megbízható rendezvény: a Budapest Slam Klub, ami havonta egyszer nyílt versenyt jelent az Ankertben. A jelentkezők közül kisorsolnak húsz embert, akiknek szigorúan három perc tizenöt másodpercük van, hogy megvegyék a közönséget. Vagy meghassák, megbotránkoztassák – akármi. Ezek a slam-estek open mic műsorszámokkal kezdődnek, ami pár, versenyen kívül előadott slamet jelent, és a félidőben beiktatott szünetnél is van egy pár ilyen versenyen kívüli szöveg. A többi idő pedig a versenyzőké, akiket a tömeg soraiból jelentkező random zsűri pontoz, kiegészülve egy-két szakmai zsűritaggal (vagy nem, de néha igen).

Mindebből látszik, hogy azért ezek a slam-estek nem kőbe faragott szabályok szerint működnek, alapvetően laza klubestékre kell gondolni, ahol a szórakoztatás a lényeg, a minőség pedig teljesen esetleges - szemben mondjuk az éves országos slamdöntő köreivel, ahol viszont véres zúzás szokott lenni, cserébe az utolsó döntő általában tényleg igen-igen jó.

A júliusi slamklub (ami az időjárás miatt augusztusra került), jó hangulatú esemény volt. Az AKPH Saiidja, maga is neves slammer nyitotta az alkalmat mindenféle poénkodással,aztán a három open mices srác elmondta a szövegét, ahol egy mikrobusz és a vele kapcsolatos emlékek elengedéséről éppúgy hallhattunk, mint egy néha erőltetett, néha frenetikus viccekkel tarkított meseparafrázist, ami nem is értem, miért nem indult magán a versenyen.

Utána pedig Mavrák Kata Hugee és Zeek konferálásával következtek a versenyzők. Jellemzően nagyon fiatalok voltak, és főleg fiúk. Volt, akinek remegett még a kezében az okostelefon, volt aki magabiztosan állt a mikrofon mögé. Volt egy kislány, aki arról slamelt, hogy tizenhét éves és mindig is különleges akart lenni, aztán elmondta a különlegességgel kapcsolatos összes közhelyet, amit tizenhét évesen kitalál az ember – a kiállása azonban olyan őszinte volt, hogy átvitte a szöveg hibáit. Volt egy srác, akinek a szövege egy furcsa-szép szerelmes versként indult, de pár sor után döbbentem rá, hogy valójában arról szól, mekkorát dugott, és ez milyen mélyen megváltoztatta az életét: innentől kezdve nem lehetett komolyan venni, és nem lehetett nem komolyan venni. De persze voltak olyanok is, akik gyenge vagy érdektelen szövegeket adtak elő, egyiküknél mindössze annyit jegyeztem fel, hogy „iszonyú rímek, már két perce, de még mindig nem tudom miről van szó”, egy csajnál pedig azt, hogy „kínos hasonlat a nemi szervére. káromkodik, mégis unalmas”. Mindez viszont simán belefér, hiszen nem lehet elvárni egy ilyen rendezvénytől, hogy minden szöveg mestermű legyen, mint ahogy egy verseskötetben sem lesz minden vers örök élmény.

És persze megvolt az a pár szöveg, aminek akkora ereje volt és olyan atmoszférát teremtett, hogy a hallgatóság levegő után kapkodott. Rögtön az első fellépők között volt Dékány Niki, egy elszánt tekintetű lány, aki a szexről kezdett beszélni, de olyan vagányan, és akkora, egyre fokozódó dühvel, hogy az egész közönség beleszeretett. A slamje arról szólt, hogy szereti a szexet, és egyre kevésbé bízik a fiúkban, akik ezért kurvának tartják: maga a szöveg is jó volt, de ő olyan erővel adta elő, hogy a végén konkrétan ugrándozva tapsoltam. Bár le lett szidva kicsit, mert túllépte a három percet, és le is vontak tőle emiatt egy pontot, a végén ő nyerte meg az estét.

Nagy élmény volt számomra Vicze-Máthé Gyula szövege, aki a közelgő huszonnegyedik születésnapja kapcsán hozott egy keserédes összefoglalót: a végén be is vallotta hogy „kihasználom az alkalmat, hogy az önreflexiómra ráfogjam, hogy slam”, de ebben az eleve meghatározhatatlan szabályokat követő műfajban nekem ez köszönöm szépen, slam volt. Utána Szabó Mátyás szövegének volt nagy hatása a közönségre, ami nekem viszont nem jött át: hatásvadásznak éreztem a monológot, ami egyre szenvedélyesebben kelt ki az ellen, hogy a tárgyaink és értékeink határozzanak meg minket, miközben amúgy a szerzővel együtt, nos, épp ott ültünk nagy megelégedéssel a belváros közepén, az Ankertben az ezerforintos fröccseinkkel, a drk cipők és baseballsapkák, designer tetoválások és iPhone 6-osok őrületes kavalkádjában. De hát ezért szubjektív a műfaj, nekem ez nem jött át, a zsűrinek és a közönség nagy részének igen, a fiú második lett, gratula neki.

Nagyon szerettem az eggyel idősebb generáció színeiben Molnár Péter slamjét is, aki általában súlyosabb, rázósabb témákat szokott hozni, és most is meghökkentette a népeket egy kis holokauszttal, de ült a szövege, és az őszinte tapsból érezni lehetett, hogy működik. Szerettem Imre Ábris szövegét is, aki játékos, mégis pengeéles rímek és szójátékok mögé rejtette a slamje lényegét, amiben a környezetén és saját magán is számon kérte az egyediség hiányát, a magányt, azt a spleent, amitől egyébként csöpögött ez a furcsa, okos slam is. Meta-meta-önreflexió, be is juttatta a harmadik helyre.

Már egyetlen olyan szövegért, ami közel jut hozzám, érdemes lenne elmenni és végigülni egy ilyen estét egy kellemes helyen, fröccsöket kortyolgatva; de ha szerencsések vagyunk, mint én aznap, ennél sokkal több remek slamet kapunk. És ne csak azok menjenek, akiknek ott az öccse, vagy ebbe a generációba tartoznak: mindenkinek érdemes belehallgatózni ebbe a színes, sokszólamú gondolatfutamba. Mert itt arról van szó, hogy mégis mit gondol a Z meg az Y generáció magáról és a világról. Mi érdekli őket? Jó, hát nyilván a szex meg a szerelem, meg saját maguk, mint az összes előttük lévő és utánuk jövő generációt. De amúgy valóban, hát vannak ennél érdekesebb kérdések? Na ugye.