Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A Nemzeti Galéria kiállítása nem csak azért szenzációs, mert olyan ritkaságot is elhozott, amit Európában eddig csak kétszer láthatott a közönség.
A 20. századi festészet egyik legnagyobb legendájának életmű-válogatása tekinthető meg a Nemzeti Galériában október 2-ig. Az olasz Amedeo Modigliani rövid élete a klasszikus formavilág bűvöletében telt, mégis a modern művészet kulcsfigurája lett belőle. A múlt század elejének egyik legizgalmasabb időszakában, alig 13 év alatt alkotta meg fő műveit, amikor a világ minden tájáról Párizsba sereglettek a tehetségek, politikai emigránsok és a szabadságra vágyó bohémek. És a kiállításnak sikerült a század ezen első húsz évének hangulatát, azt a művészeti közeget, amelyben Modigliani ki tudott bontakozni, testközelbe hoznia a budapesti közönség számára.
A Nemzeti Galéria tárlata ráadásul világviszonylatban is kiemelkedő: Modigliani 61 eredeti plasztikáját, rajzát és festményét sikerült kikölcsönözni hozzá a világ vezető múzeumaiból és magángyűjteményeiből, és ilyen gazdag anyag nagyon ritkán látható egyszerre.
Mégis szimpatikusan egyszerűen, többnyire kordon és üvegfal nélkül helyezték el a műkincseket. Aprólékosak a teremszövegek, két óra is gyorsan elrepül, olyan sok a referencia, annyi a befogadnivaló. A tárlat azonban szerencsére az első teremszövegtől az utolsó képig a mítoszról – a duhaj, kicsapongó, drogok és nők mámorában élő sztárról – a művész belső fejlődésére, útkeresésére helyezi a hangsúlyt.
Amedeo Modigliani nem volt magányos farkas: változatos inspirációk érték egész élete során, amelyben meghatározóak voltak széles körű baráti és művészi kapcsolatai. Érthető tehát, hogy az avantgarde szinte minden képviselője említésre kerül ezen a kiállításon. De a hihetetlen szinergiák között is egyedülálló stílusa alakult ki, amely a modernizmus egyik ágába sem besorolható: Modigliani úgy vált az európai modernizmus egyik legjelentősebb alkotójává, hogy életműve egészében klasszikus formavilágot használt.
A Modigliani-életmű és a legenda később olyan erős hatást gyakorolt a műértőkre is, amely minden idők második legmagasabb árverési összegét eredményezte 2015-ben. A Kék párnán fekvő akt című festményt (amely most nincs Budapesten) 170,4 millió dollárért (46,7 milliárd forintért) vette meg egy kínai milliárdos.
Modigliani és a Párizsi iskola
Amedeo Modigliani 1884-ben olasz zsidó polgári családban született, klasszikus neveltetést kapott, még otthon megtanult franciául. Szülei bár elszegényedtek, igyekeztek segíteni őt művésszé válásában. Huszonkét évesen, 1906-ben érkezett Párizsba, s a következő 13 évben, haláláig az ott élő külföldi és francia művészekkel szoros közösségben élt. Az avantgarde összes irányzata hatott rá, kubizmustól a fauve-okig. Hiszen Párizsba akkoriban azért ment egy fiatal, hogy hatással legyenek rá, és hogy majd ő is hatással lehessen a világra – és lehetőleg meg is változtassa.
Ez volt a „Párizsi iskola”- azon külföldi emigráns művészek gyülekeztek itt és keresték egymás társaságát, akik hazájukból a szegénység, a műpártolás hiánya vagy később a faji üldöztetések elől menekültek. Párizs a Fény Városa volt, a műkereskedelem Mekkája, a kevés igazán szabad szellemű hely a világon. Mindenki mindenkit ismert, sokan szerepelnek egymás képein- Apollinaire, Picasso, Jean Cocteau, Diego Rivera, Max Jacob költő, Czóbel Béla festő, Constantin Brancusi szobrász, aki Modiglianit tanítványául fogadta – csak néhány közismert név a szerteágazó kapcsolati hálóból, amelyet fotókkal illusztrált hatalmas infografika mutat be a tárlaton.
Afrikai maszkoktól a maszkszerű portrékig
De ki volt a jellegzetesen hosszú nyakú, karcsú, titokzatos tekintetű, sokszor szem nélkül ábrázolt alakok festője? Kevesen tudják róla például, hogy eredetileg szobrásznak készült. Ahogy kortársait, őt is megihlették az ősi, Európán kívüli civilizációk. A kronologikus tárlat egyik első darabja egy afrikai törzsi maszk, amelyet Modigliani barátja és kereskedője, a szintén nagyon fiatal Paul Guillaume hozott Párizsba. A jellegzetes, nyújtott fejforma geometrikus vonásai a festő sok munkájáról visszaköszönnek. A kor jelszava a formabontás, a társadalmi dogmák rombolása volt, Modigliani azonban az itáliai mestereken nőtt fel, modern szobrai is finoman időtlenek. Plasztikáival Picasso, Lipchitz, Henri Laurens munkái vonnak párhuzamot, s az egész tárlat erénye, hogy a kortársak összefüggésében mutatja be Modigliani eredetiségét.
Ahogy haladunk előre, a minden bulvárt mellőző teremszövegből mégis megtudjuk, hogy a tüdővész mellett vélhetően a hasis és a sok ivás is legyengítette a szervezetét, és mivel a szobrokat eladni sem volt könnyű, így 29 évesen, a háború kezdetén minden energiájával ismét a festészet felé fordult.
Semmiért egészen
Ekkortájt alapjaiban változott meg a stílusa. Mivel betegsége fényében nem számíthatott hosszú életre, nem kímélte magát: 1915-től kezdve megfesti számos művészbarátja portréját, 1916-tól pedig nagyszabású aktsorozatba kezd. Csakhogy őt az avantgarde művészektől eltérően az aktok és arcok érdeklik, meztelen szépségeinek hosszú derekán azóta sem fogott az idő. A tárlaton vetített 1960-as dokumentumfilmben egy idős hölgy ragyogó szemmel meséli: „Sok nőt szeretett, és azok is szerették őt. Mert kedves volt, harsányan nevetett, és lefestette őket.”
Sok legenda kering "mindenki Modi-járól", nos, ez a rész elég hihető. A budapesti kiállítás kiemelt darabja az annak idején (szintén) nagy botrányt keltett Fekvő akt kibontott hajjal. Amikor ott jártam, a látogatók egy része szemérmesen, tisztes távolból nézegette, de volt, aki bizony tátott szájjal. Érzékisége valóban lélegzetelállító még 2016-ban is. A festmény más okból is valódi kuriózum: Oszaka város 1989-ben vásárolta meg a festményt magángyűjteményből, tervezett Modern Művészeti Múzeuma számára, de azóta is raktárban őrzik, eddig mindössze két alkalommal láthatta az európai közönség – a Nemzeti Galéria tehát igazi szenzációt tartogat a magyar nézők számára.
Modigliani szép férfi volt: korabeli fotója Marcello Mastroiannira emlékeztet. Beceneve, „a Montparnasse Hercege” arisztokratikus eleganciája miatt ragadt rá, amit a visszaemlékezések szerint a szinte állandó nyomorgás és egyre súlyosbodó betegsége ellenére is sokáig megőrzött. Kamaszkorától 36 évesen, koldusszegényen bekövetkezett haláláig a tüdőbaj árnyékában élt, egyik napról a másikra. Egyes visszaemlékezések szerint nem haragudott a sorsra, hiszen bőven mérte neki a gyönyört, mások szerint a tehetetlenség, az elismerés hiánya vitte az alkoholizmusba. Arról is szól a fáma, hogy nem volt elérhetetlen számára a létbiztonság, csak nem törődött vele.
Műkereskedő barátja, a költő Leopold Zborowski szívén viselte a sorsát, Nizzába is leköltöztette, hátha ott visszanyeri egészségét. A kortársak visszaemlékezései színesek és ellentmondóak, amint ezen a kiállításon is kiderül. Modigliani kedélyét korai haláláig legalább annyira fűtötte a kitartó tébécés láz, mint az élménykereső hedonizmus. A húszperces dokumentumfilmben megszólal Jeanne is, a festő egyetlen lánya. Ő úgy fogalmaz: apját volt a legkönnyebb legendává tenni, s ez némileg célzatosan történt a pályatársak által – Jeanne Modigliani szerint "ő volt a bűnbak". Ebben talán annak is szerepe lehet, hogy mai szemmel is szuggesztív aktjai akkoriban már-már a pornográfia határát súrolták: amikor 1917-ben egy kiállításon többek közt a már említett Kék párnán fekvő akt című képét (több más aktjával együtt) bemutatta, a rendőrség bezáratta a tárlatot: „Hiszen látszik a fanszőrzetük!" – háborodott fel anno a hatóság.
Megláthatjuk a botrányhős mögött a valódi legendát
A festő – a művészettörténészek bánatára – egyetlen levelet sem hagyott maga után. Ő halt meg a legkorábban a korabeli társaságból, majd ifjú élettársa és nagy szerelme, a nyolchónapos terhes Jeanne Hébuterne is öngyilkos lett. Ezek után gyorsan mitikus alakká vált a Montparnasse hercege: temetésén az egész párizsi művészvilág ott volt, képei értéke hamarosan emelkedni kezdett. Sok szempontból tipikus művészsors tehát az övé, hálás film- és regénytéma. A Nemzeti Galéria nagyszabású tárlata azonban a művészettörténeti pontosságra helyezi a hangsúlyt, azzal a céllal, hogy a nagyközönség az alkotásokat végre nem a regényes életút fényében, hanem a teljes jogon kijáró művészi teljesítményért értékelje.
