Marianne Lake, a világhírű – és korábban botrányos, függőségekkel teli életmódjáról ismert –rocksztár éppen egy garatműtét után lábadozik fiatal szerelme társaságában, a Pantelleria nevű festői, vulkanikus olasz szigeten. A sztori idáig akár a bulvárlapok hasábjairól is ismerős lehet. Napozás meztelenül, szex a medencében, iszappakolás és road trip a kacskaringós dombok között: idilli és mindenki által irigyelt nyaralás. A nyugalmat azonban megzavarja a finoman szólva is harsány és élvhajhász Harry érkezése, aki nemcsak Marianne producere, hanem egykori szerelme is. Ráadásul magával hozza frissen megismert lányát, a beszédes nevű, Lolita-szerű Penelopét (ld. még: sziget és nimfácskák). A négy ember nagyon hamar egymás agyára kezd menni a földi paradicsomban: a viszonyok kuszák, a szereplők szépek, gazdagok, és boldogtalanok. A Bigger Splash a pazar fényképezés és a harsogó színek ellenére klasszikus, komor, négyszereplős kamaradráma, amelyben az érzéki felszín mögött tulajdonképpen mindenki szar ember.
Négy szereplő érzelmet keres
A Bigger Splash Luca Guadagnino olasz rendező harmadik játékfilmje. A Szerelmes lettem című előzőt, amelyben szintén Tilda Swinton volt a főszereplő, nagyon szerettük. Ez a munka most furcsán felemás, mert miközben Swinton az énekesnő Marianne Lane, Ralph Fiennes pedig az elviselhetetlenül magamutogató és hedonista Harry szerepében ragyognak, a másik két szereplő – a belga csodafiú Matthias Schoenaerts és A szürke ötven árnyalatában megismert Dakota Johnson – nemcsak szerepük szerint maradnak színtelenek.
A film nagyon hangulatos első felében a néző megismeri a viszonyokat, és flashbackeken keresztül Marianne Lane karrierjének néhány állomását is. Swinton csak a visszaemlékezésekben beszél, a jelen idejű síkban az említett műtét miatt teljesen néma, legfeljebb néha suttog, és kiderül, hogy még így is – sőt, így igazán – zseniális. Harry, a producer a sziget királyának tettei magát felszedett olasztudásával, gasztroszenvedélyével, folytonos pörgésével. Állandóan a medence körül múlatják az időt, Paul és Harry még egy rendes, farokméregetős úszóversenyt is lenyomnak, hogy aztán ne derüljön ki, ki győzött. Harry végig saját nélkülözhetetlenségét és menőségét próbálja igazolni: a film egyik kulcsjelenete, amikor diszkótánc-mozdulatokkal keverve meséli el, hogyan volt a producere az amúgy kevésbé ismert, Emotional Rescue című Rolling Stones-lemeznek. Az album címe egyben a film központi metaforája is lehet, hiszen az anyagi jólét, a hírnév és a túlfűtött szexualitás ellenére mind a négy szereplő különféle érzelmi problémák foglya – ahogyan az egy rendes kamaradrámától elvárható.
Nagy csobbanás, közepes durranás
Marianne fiatal szerelme, a dokumentumfilmes Paul alkoholista, és már egy öngyilkossági kísérleten is túl van, Penelopé és Harry frissen felfedezett rokonsága folyamatosan megkérdőjeleződik, kettőjük között pedig valamiféle bizarr, vérfertőzésre hajazó évődés is van, teljessé téve ezzel a lány figurájában amúgy is erősen jelen lévő Lolita-utalást. Váratlan fordulat nem sok akad a filmben, beleértve a végjátékot is. Ahogyan Harry próbálja visszaszerezni Marianne-t, úgy halad előre a kapcsolat Paul és Penelopé között, a kölcsönös hazudozás, féltékenység és a mindenféle titkok felszínre kerülése pedig egy jól sejthető, tragikus befejezéshez vezet.
A Swinton által megformált Marianne fizikai némasága szintén szimbolikus, nemcsak Paul öngyilkossági kísérletének, de az anyja halálának, és Harryvel való kusza kapcsolatának is köze van ahhoz, hogy nem bírja uralni az egyetlen dolgot, amivel valóban kiemelkedik: a hangját. Swinton tényleg elképesztően jól ellensúlyozza a hang hiányát a játékkal, a suttogásában világokat képes megjeleníteni, a végén pedig, amikor a néma sikoly után mégis a könnyebb utat választja, nagyon is ellenszenves. Marianne Lane színpadi alteregóját a készítők szerint David Bowie, Patti Smith és Roisín Murphy ihlette. Különösen szép az a jelenet, amikor az egyik visszaemlékezésben Lane gyakorlatilag Ziggy Stardustnak sminkelve áll a színpadon. Tudva, hogy Swinton nemcsakkvázi hasonmása, hanem jó barátja is volt az idén elhunyt Bowie-nak, a néző itt igazán elgondolkodhat a különféle maszkok és identitások valószerűségén, élet, film, zene és festmény viszonyain.
Ralph Fiennes is remek. Az első perctől fogva halálosan idegesítő, miközben minden pillanatban átsejlik a figura tanácstalansága, tehetetlensége, reflektálatlansága, önismeretének teljes hiánya. Dakota Johnson viszont nem bonyolítja túl a duzzogó kamaszlány szerepét. Nem annyira statikus, mint általában, viszont nem is hoz ki mindent Penelopé lehetséges rétegeiből. Különösen a film vége felé lett volna pedig rá lehetősége, hiszen róla is kiderül pár titok. Matthias Schoenaerts ugyanazzal a nyugodt arckifejezéssel viszi végig a filmet, és nehéz eldönteni, hogy ez a figura – mármint Paul – kimértsége miatt van, vagy eleve nehezen tud mit kezdeni az alapanyaggal. Ő elég jó szokott lenni, úgyhogy reméljük, inkább az előbbiről van szó.
Pop-art dráma, mai felhang
A Bigger Splash egy jól ismert zsáner újrajátszása: a látszólagos luxus mögött megbúvó indulatok drámája, amely arról szól, hogy nemcsak a múlt, hanem a jelen is véletleneken múlik. A film egyébként tele van utalásokkal. Konkrét előképe Jacques Deray 1969-es, magyarul A medence című filmje, amelyben Alain Delon és Romy Schneider párkapcsolati drámája látható, hasonló díszletek között. Maga a cím a brit David Hockney azonos című, 1967-es festményét idézi, amely az amerikai álom összeomlásának, a kertvárosi házak és luxusvillák mélyén megbúvó feszültségek képe is. A pop art festmény egy kellemesnek tűnő kaliforniai napot ábrázol, annak minden kötelező felszerelésével: ragyogóan kék ég, szikrázó napsütés, pálmafák a háttérben, és egy medence. A kép címe – egy nagyobb csobbanás – arra utal, hogy a festmény középpontjában egy, éppen a víz alatt lévő figura által keltett nagy fröccsenés látszódik. Az elkapott pillanat kísérteties hatást kelt, hiszen valaki van a víz alatt, akit a néző semmiképpen nem láthat. A perspektívában egy ugródeszka van a medence szélén. Az embernek olyan érzése támad, mintha ő maga is beleugorhatna ebbe a szinte giccses, harsány színekkel megfestett képbe: ebbe az idillinek tűnő, színes világba, és közben nem is veszi észre, hogy az életével játszanak. Az egész film hasonlít erre a festményre: látszólag szép, könnyű és becsapós, végül mégis csalódást okoz. Egyszer azonban látni kell.
