Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Egyszerre hiánypótló és önismétlő a Budapest Pride programsorozat keretében rendezett #genderőrület című kiállítás.
A Budapest Pride programsorozat keretében nyílt meg a héten a budapesti acb Galériában a #genderőrület kiállítás, amely a kortárs társadalmi közbeszédben érzékelhető, nők és LMBTQ emberek elleni túlkapásokra reflektál, és már címével is Kövér Lászlószellemi hozzájárulása előtt "tiszteleg".
A Majercsik Johanna kurálta kiállítás teremszövegekkel bevezetett tematikus egységekben mutatja be a genderrel, vagyis a társadalmi nemi szerepekkel foglalkozó kutatások főbb irányzatait, majd ezekhez rendel viszonylag random alkotásokat. Mintha nem is a kiállításnak, hanem inkább a szövegeknek lenne koncepciója, amelyek egyébként pontosan mondják fel a leckét, megidézve a társadalmi nemekhez kapcsolódó elméletek híres alakjait, Laura Mulvey-től Judith Butlerig. Az utóbbi híres elgondolása szerint a társadalmi nem olyan, mint egy performansz, amely a saját elvárásrendszerét hozza létre. Egyszerűbben fogalmazva, a férfiassághoz, a nőiességhez vagy a szexualitáshoz köthető normák azért maradnak azok, mert saját magukat hozzák létre újra és újra, noha az identitás jóval összetettebb annál, mintsem hogy egyneműsíteni lehetne.
A kiállított alkotások mindegyike ehhez az elmélethez kapcsolódik: a női test tárgyiasítása, a heteroszexualitás agresszív normativizálása, vagy a nemi szerepekhez köthető közhelyek ugyanazon skála különböző pontjain helyezkednek el. A kiállítás gyengesége pedig itt válik erősséggé is, hiszen bár tankönyvszerűen mondja el a közhelyek cáfolatait, éppen az illusztrativitás és az érthetőség révén válik fontos magyarázattá egy olyan városban, ahol még mindig kordonokkal kell körülvenni egy melegfelvonulást. Ez a kiállítás egy nyugat-európai galériában évtizedes rutin, habkönnyű ujjgyakorlat lenne. Nálunk azonban hiánypótló, használható tér, amely arról mesél, hogy a szexualitás és a nemi szerepek nem kőbe vésett állandók.
Máris hallom a felhördülést a kiállított nemi szervek, terhes kövérlászlók és drag queenek kapcsán, ahogyan a Pride-hét kapcsán is számos ilyen nyilatkozatot lehet olvasni. Pedig a világ sok országában a Pride nem az elzárkózás, hanem a nyitottság ünnepe. Nem azért, mert a deviáns Nyugatot maga alá temette a buzipropaganda, hanem mert ott már erősebben van jelen a társadalomban az a felismerés, hogy a másik szabadsága nem korlátozza az enyémet.
Szakálla volt gender
Intézményi szinten természetesen sehol nem rózsás a helyzet, ahogyan erre a kiállításban is szereplő Guerilla Girls elnevezésű, New York-i akciócsoport szellemes plakátjai is felhívják a figyelmet. Leghíresebb statementjük szerint a nőknek meztelennek kell lenniük ahhoz, hogy bekerüljenek a Metropolitan Múzeumba, hiszen az ott kiállított aktok 85, míg a kiállító művészek kevesebb, mint 5 százaléka nő. Nem újdonság, hogy a világ vezető kulturális intézményei továbbra is férfiközpontúak. A statisztikák szerint a nagyobb múzeumokban a női művészek aránya 15 és 25 százalék között mozog, és ez csak a világ nyugati, azon belül is liberálisabb felére vonatkozik. A magyarországi múzeumi helyzet ennél – ha lehet – valamivel még rosszabb. Az állami intézmények jelentős része elzárkózik a probléma megjelenítése elől, a független, vagy magánkiállítóhelyek pedig lehetőség, pénz és ízlés függvényében állnak bele a gender témájú kiállításokba – a hivatalos közbeszédnél persze sokkal vállalhatóbb, időnként progresszív módon.
Van egy nő
Ahogyan a #genderőrület kiállított munkáiban is megjelenik, a hazai társadalmi fősodor jelenleg unokákat szülő lányokról vizionáló politikusokból, női princípiumokról hadováló lakossági popsztárokból, és ribancozó publicistákból áll. Éppen a héten borzolta a társadalom jobb ízlésű felének idegeit, hogy az adófizetők milliárdjaiból fenntartott, szolgalelkű közmédiában karikás ostorral vertek meg – ún. viccből – egy riporternőt a Tihanyi Levendulafesztiválon, és mindezt nem átalották, idézem, „folklorisztikus gegnek” beállítani. Egy olyan országban, ahol hetente hal bele egy nő a családon belüli erőszakba, ahol sokadszori benyújtásra sem hajlandóak elismerni az isztambuli egyezményt, ahol egy politikus csak másfél évvel azután mond le a polgármesterségről, hogy részegen összeverte az élettársát, ez, nos: nem vicces. Hovatovább, ez sehol nem vicces. Az erőszak bagatellizálása egyet jelent a normalizálásával. A riporternő egyébként maga is beleállt ebbe a keretbe, ami szintén gyakori reakció: ha a főnök megcsapkodja a titkárnő fenekét, és ő ezen felháborodik, akkor a közösség kiveti magából, mondván, hogy nem érti a viccet. Pedig ez ugyanolyan alázás, mint az ostoros történet, és a #genderőrület kiállítás a maga tankönyvszerű módján pontosan erre próbálja meg felhívni a figyelmet. Hogy egyfelől ezek nagyon is létező, velünk élő reakciók, másfelől pedig egyáltalán nem normálisak.
Kortárs festőművész vagyok
A kiállítás leglátványosabb munkái azok a kortárs alkotások, amelyek más eszközökkel, de mind a női test biológiai funkcióinak társadalmi tabuvá vagy éppen feladattá való átalakítását mutatják be. Viszonylag nagy port kavart Simon Zsuzsi Kormányváltásig nem szülök nevű téli akciója, amely Kövér László decemberi megjegyzései nyomán indult el. Szily Lászlótól Böjte Csabáig számosan megszakértették a témát és a mondatot is, amelyet egyébként nem szó szerint kellett volna érteni. E munka dokumentációja az egyik fő alkotása a #genderőrület kiállításnak, amely egyébként – mármint, hogy egyáltalán egy ilyen munkának meg kellett születnie – pontosan az őrület mértékét mutatja meg.
Szintén aktuálpolitikai vonatkozása van a Három Királynők nevű csoport 2016-os, Egy alma nem kérheti azt, hogy hívják körtének című montázsa, amely Orbán Viktor miniszterelnöknek a családfogalom kapcsán kifejtett nézeteire reagál. A leírás szerint az alkotás nem kívánja interpretálni a miniszterelnök kijelentéseit, mindössze arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy „az alma és a körte növénytanilag ugyanabba a családba tartozik.” A nevezett gyümölcsöket közösen ábrázoló csendéletek gyűrűjében a miniszterelnök Nagy Kriszta által festett portréja látható, így persze a hírhedt Orbán-portrék körüli közéleti és művészetelméleti vita is játékba kerül. Jackie Dives Menstruáció című kötött falvédője nemcsak a menstruációt övező társadalmi tabura utal, hanem a büszkeségnek és szégyennek arra a sajátos kettősségére, amely a fiatal lányokban társadalmi hatások nyomán keletkezik az első menstruáció körül. A piros folt a fehér falvédőn a tökéletlenséget, a hibát és a hiányt is jelképezi, ráadásul egy olyan szőttesen, amely a házimunka, otthonteremtés hagyományosan női képzeteit kelti életre.
A változás vágya
Rémisztő belegondolni, hogy a kortárs közbeszéd hogyan vált ennyire szélsőségessé, és hogyan kényszerít gyakorlatilag mindenkit védekező pozícióba, aki a tekintetes uramékkal ellentétben nem gondolja, hogy a társadalmat faék egyszerűségű, korszerűtlen lózungokkal le lehet írni. Amivel azonban mégsem tudnak mit kezdeni, az éppen az, hogy társadalom egyik lényege a változás. Számos esetben bebizonyosodott, hogy a normák és a szabályok nemcsak szétszedhetők és kritizálhatók, de meg is változtathatók. Csak ehhez persze nagyon sok kiállításra, és nagyon sok genderőrületre van szükség.
