Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Ludwig Múzeumban Rock/tér/idő címmel nyílt kiállítás nyílt kiállás a könnyűzene társadalmi jelentősége mellett.
Rock/tér/idő címmel nyílt kiállítás a budapesti Ludwig Múzeumban, amely az 1970-es és 1980-as évekbeli underground zenei és képzőművészeti szcéna összefonódásait, illetve a zenei élet különféle megnyilatkozásait mutatja be. A leírás persze már önmagában problémás, hiszen a Kádár-korszakban az underground nemcsak az aktuális fősodorral, hanem a hatalmi-politikai vezetéssel is szembement. Így van ez persze manapság is, amikor az ideológia újra áthatja a popkultúrát, a művészek pedig ismét igényét, sőt, kényszerét érzik annak, hogy munkáikkal az aktuális hatalmi trend ellenébe menjenek – amely hatalom egyébként kísértetiesen emlékeztet a kiállításban bemutatott 1970-es évekbeli dokumentumfilmekben szereplő, állott-pállott, lábszagú, ostoba és kicsinyes korszellemre.
Amikor Tóth elvtárs az URH illetve Orgazmus együttesnevek kapcsán azon polemizál, hogy azok sértik a normális emberek ízlésvilágát, az ember szinte nem is tudja, hogy tényleg 1981-ben készült-e a felvétel, avagy 2015-ben, mondjuk az MMA egyik táltosos dzsemboriján.
Megtérítő Rocktérítő
A kiállítás címe nem titkoltan Xantus János kultikus mozijára, a Rocktérítőre utal. A film a Neurotic együttes legendásan balhés frontemberének, Pajor Tamásnak a megtéréséről szól, a film felújított változatát a kiállítás nyitásával egy időben újra műsorra tűzték a mozik. „A drog helyére beült a Szentlélek” – olvashatjuk a kiállítás falszövegében, és bár Pajor Tamás manapság leginkább a Hit Gyülekezete arcaként ismert, azért az mégiscsak szép, hogy ezt a kiállítást ő nyitotta meg.
A tárlat nem akarja bemutatni a teljes undreground zenei szcénát, ahogyan a képzőművészettel való összekapcsolódás minden lehetőségét sem aknázza ki, hanem inkább felvázol egy fogalmi hálót – ha úgy tetszik, szempontrendszert –, amely alapján kulcsokat ad a látogatónak a populáris zene sokféle értelmezéséhez. Médium, hideg emlékezet, jelek a falon, jelenkorkutatás, archívum – csak néhány hívószó a kiállítás tematikai egységei közül, amelyek mentén kirakósszerűen áll össze az a nehéz, sokrétű kulturális tér, amit könnyűzenének nevezünk. Az ugyanis nemcsak ordibálás, bulizás, szórakozás vagy haszontalan időtöltés, hanem tükör a társadalom felé, amely nemcsak megmutatja, de adott esetben elő is állítja a társadalmi képzelet egységeit és előítéleteit.
Szerencsére a Rock/tér/idő jó példákat tud mutatni ennek bizonyítására. A jelenleg legismertebb darab talán Szabó Eszter Ágnes Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowie-val című hímzett falvédője, ami már közel tíz éve fel-felbukkan a köztudatdban, de a zenész januári halálával visszavonhatatlanul mémmé vált. Hasonló, énekesekkel és híres dalszövegeikkel hímzett falvédők láthatóak még az ikonikus munka mellett, alkotójuk, Pittmann Zsófi Máté Pétert, Deák Bill Gyulát, Tarkant és a Modern Talkingot is kelmébe hímezte az örökkévalóság számára. Ezek a munkák attól működnek jól, hogy két, látszólag teljesen idegen minőséget ütköztetnek – a popzene menő, városi, fiatalos, és a házi szőttesek falusi, öreges, egyszerű hangulatát. Pedig jobban véggigondolva, mindkét vonulat a hétköznapi tárgykultúra és a népi kultúra regisztereit működteti.
Inside Out & Upside Down
A mostanában Habony Árpádnak üzengető Nagy Kriszta x-T nemcsak a 2015-ös Testreírássorozattalszerepel a kiállításon, hanem Magyarország című dalával is. Geszti Péter 2005-ös slágerének megjelenése után szinte azonnal kiadta saját verzióját, amely sokak szerint jóval közelebb van az igazsághoz, mint az eredeti, amely túlságosan patetikus és nyálas.
Jó kurátori döntés volt, hogy nemcsak a tárgyi emlékek, vagy klasszikusan underground képzőművészek, hanem a kortárs popkultúra mai alkotói is szerepelnek a kiállításban. Gáldi Vinkó Andrea díjnyertes Inside Out című sorozata ún. mai fiatalokat mutat meg zenehallgatás közben, és bár zenei preferenciájukat külön meg kell fejtenie a látogatónak, az első ránézésre is világos, mennyire meghatározó lehet a zenehallgatás, illetve a zene folyamatos elérése az identitás kialakításában. Kostil Danila Upside Down című, 2011-es munkája egy gerillaakció dokumentációja, amely a kiállítóterek alternatív használatára reflektál. A látogató a földön fekve – kvázi „tótágast állva” –, vagyis teljesen illetlennek tűnő pozícióból nézi a kiállítást. A kiállítóterek hagyományos versus újszerű használatának vitája könnyedén mégis szemléletesen jelenik meg ebben a 4 perces videóban.
Felismer, tanár úr, vagy tán elfelejtett már?
Külön termet kapott a kiállításban a korszak egyik meghatározó figurája, aki nemcsak énekmondó, hanem egy ideig gyakorló rajztanár és wannabe képzőművész is volt – szerepeltetése tehát kettős funckiójú. Az Indiánok vagyunk című rész Cseh Tamást mutatja be, aki Bereményi Gézával és Másik Jánossal együtt a korszak talán legpontosabb megörökítői voltak. A falon megjelennek az ikonikus lemezborítók: a Levél nővéremnek, az Antoine és Desiré, a Jóslat vagy a Fehér babák mind arról mesélnek, hogy milyen sivár és semmilyen (volt) ez a rendszer Magyarországon, milyen kisszerű, ócska és igénytelen, miközben éppenséggel ez az az idő és tér, amelyben mégiscsak valahogy boldogulnunk kell.
(A 74-es év mindegyik hajnalán eső esik, mindegyik ágya büdös, s az ágyban nyirkos az ágynemű.) Ugyanebben a részben megjelenik még a Cseh Tamás és barátai által az 1960-as évek elején kitalált, s mára legendává érett bakonyi indiánozás is, amely nemcsak a gyerekkori indiánregények kalandos világát volt hivatott rekonstruálni, hanem egyben lehetőség is volt a fentebb leírt, szánalmas világból való kilépésre – e kis időre.
Archívumok kínzó vágya
Az Archívum szekcióban voltaképpen nem műalkotások, hanem helyek szerepelnek, méghozzá azok a kulturális- és kutatóhelyek, ahol az érdeklődő laikusok és szakemberek beleáshatják magukat a téma és a korszak részleteibe. A Magyar Rádió Hangarchívuma mellett szerepel például az Artpool Művészetkutató Központ is, amely a kiállítás elkészítésében is közreműködött. A hazai viszonylatban egyedülálló dokumentum-gyűjteménnyel rendelkező Artpool bocsátotta például rendelkezésre a Big Data című tematika hatalmas plakátfalát, ahol a Hobo Blues Bandtől az Egyetemi Színpad előadásaiig rengeteg korabeli plakátot mutatnak be, nagyon hangulatosan. Ezzel a fallal szemben a Hungaroton archívumából láthatunk lemezborítókat, a bakelit mint kulturális jelenség/termék itt jelenik meg a legadekvátabban.
A kiállítás valamivel súlytalanabb, mint például a (még normális) Műcsarnokban 2011-ben rendezett, Sírba visztek című Bizottság-kiállítás, és valamivel kevésbé látványos, mint a Nyugat-Európában ma már mindennaposnak számító, popzenei témájú tárlatok, de saját vállalását tulajdonképpen teljesíti. Már csak a felépített fogalmi hálóval, a felvetett témákkal és bemutatott tárgyakkal is illusztrálja, hogy a mindenkori könnyűzene nemcsak szórakozás, hanem társadalmi termék, a rákendroll az nem egy tánc, hanem ideológia, amely összefogja az elképzelt közösségeket.
