A nagyinak igaza volt: utazni hülyeség

Lehetett azért sejteni, hogy ha Háy János ország- és városjáró esszékötet írására adja a fejét, akkor annak végeredménye nem nettó helytörténeti információfitogtatás lesz, hanem annál sokkal összetettebb és személyesebb, urambocsá' esendőbb valami. És tényleg: az Ország, város, fiú, lány egy faramuci kötet arról, hogy a világon mindenki turista, még az is, aki amúgy marhára nem akar az lenni. 

Bölcsészgörcs apafejjel

A dolog persze nem ilyen egyszerű, és hát a könyv mégiscsak 300 oldal, van a szerzőnek mondanivalója bőven. Háy régi-új személyes történetekkel, hangos eszmefuttatásokkal megtűzdelve mutatja be az ő saját Párizsát, Londonját, Prágáját és még jó sok turistacélpontot szerte a világon – teszi persze mindezt olyan önreflexíven és a kegyetlenségig önironikusan, hogy az együgyű olvasónak az az érzése támad, Háy nagymamájának igaza volt: az utazás eleve egy hülyeség; ha valaki otthon nem jön rá valami lényeges dologra, külföldön biztos nem fog, mert teljesen leköti az agyát a menetrend és a térkép. Nehéz eldönteni – és talán nem is kell –, hogy Háy a kötet írásaival ezt a nagyanyai alaptézist vajon megcáfolni vagy éppen ellenkezőleg: alátámasztani akarja. Élete különböző szakaszaiban, lánglelkű bölcsészként (közben persze keményen megküzdve a tarisznyásbölcsész-sztereotípiával), fiatal, majd érettebb családapaként (szembesülve azzal, hogy a gyerekei jó kamaszként pont leszarják apjuk nosztalgikus utazástörténeteit) egyaránt űzi, kutatja a jó utazás titkát, és a végén annyira belecsavarodik az önanalízisbe, hogy még – vigyázat, képzavar – több tucat maga által felállított antimítoszt is képes lerombolni. Szóval tulajdonképpen új mitológiát teremt ebből a szerinte is cikis utazásanalízisből.

Például akar-e az ember dugni Párizsban?

Teszi fel profánul a kérdést az egyik legerősebb és textuálisan legkegyetlenebb írásban, amelyben a francia főváros összes sztereotípiájáról és sznobizmusáról lerántja a leplet, és rántja magával Mona Lisát, a Pompidou Központot, Sartre-t, a Szajnát, és irigységgel vegyes megvetéssel nézi a talpig művészházaspárnak öltözött művészházaspárt egy művészkávézó művészsarkában. Amitől annyira jó olvasni, az az, hogy hála a kimaxolt – és eddig már általam is többször említett – önreflexiónak, a fene nagy megvetés közben Háy a maga kicsinyességét is ugyanúgy megveti. Párizsban, mint minden külföldi városban, ahová eljut, kényszeresen nézegeti az ingatlanhirdetéseket. Egy jó budai ingatlanért már akár 8 négyzetméter saját Párizst is vehetne. Szóval kell a fenének. Ja, és igen: az ember akar dugni Párizsban, csak aztán rájön, hogy egyáltalán nem különlegesebb ezt itt csinálni, mint bárhol máshol a világon.

Európa Kiadó!

„New York nemolyanságában is különb, mint az otthonom” – írja Háy az amerikai metropoliszról szóló esszé végén, bár mint mondja, önmagának is alig meri ezt bevallani. A legjobb, legerősebb írások a kötetben mégis a keleti blokk várostörténetei a múltból. Ki tudja, talán az időtávolság teszi őket ennyire fajsúlyossá, talán ez a közhelyes szocialista nosztalgia, de jó olvasni Drezdáról, Varsóról, sőt még a béna erdélyi elméleti mélymagyarkodásról is, amely, mint kiderül, tulajdonképpen se nem igazán a helyieké, se nem a látogatóba érkező nagymagyarországoskodó kismagyaroké. Háy a végén sietve hozzáteszi: a gőgöt, az önsajnálatot jó lenne végre elfeledni. Hát. Oké.