Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ivan Viripajev: Részegek (Kamra); Szép Ernő: Emberszag (Szkéné)
Mindenekelőtt színészi bravúrokat láttam a Kamrában, a Részegek előadásában. Nem tudtam osztozni nézőtársaim jó részének mulatságában, akik hangos kacagással nyugtáztak minden tántorgást, bizonytalan gesztust vagy értelmetlennek tetsző beszédet. Az 1974-ben Irkutszkban született Ivan Viripajev darabja azonban korántsem kíván gúnyolódni a részegség fölött. Sőt. Olyan különleges, rendkívüli, emelkedett állapotnak szeretné mutatni, amikor az emberek nemcsak kifordulnak köznapi dolgaikból, de átkerülve egy másik dimenzióba, megvilágosodnak, őszinték lesznek, közelebb kerülnek egymáshoz és önmagukhoz is. Bevallják bűneiket, isteni sugallatokat hallanak, sőt magukat, de még egymást is képesek istennek képzelni.
A folyamatosan remeklő színészek különböző helyekről érkeznek Gothár Péter csőszerű díszletébe. Elsőként Rezes Judit indul meg a nézőtér bal oldaláról, átbukdácsolva székeken és nézőkön, barátkozva, kedveskedve, az útjába akadókat simogatva, ölelgetve érkezik el a színpadig. Mészáros Máté bentről jön, elegánsan, ahogyan egy filmfesztivál igazgatójához illik, haja művésziesen szétborzolva, szeméből szúr az öntudat. Aztán két házaspár érkezik, föltehetőleg temetésről, ők bizonyára egyikük anyjának halála alkalmából rúgtak be, bár a fiú állhatatosan állítja, hogy anyja él. Ettől kezdve tudhatjuk, tudhatnánk, hogy nem közönséges, mindennapi ivászatok sorozatáról van most szó. Aztán esküvőről érkezik egy trió, a férfi éppen elvette volt felesége barátnőjét. Majd egy legénybúcsút tartó társaság mulatozásába is belecsöppenünk. Közös a jelenetekben az elemelkedés, a köznapi viselkedés megtagadása, valamiféle új élet reménye. Fontos dramaturgiai trükk, hogy az egyes részeg társaságok tagjai sokszor nincsenek szinkronban. Ebből adódnak a dialógusok, vitázó vagy éppen egymásnak helyeselő, egymásra rálicitáló mondatok. Van, amikor némi késéssel követik egymást a lázas látomásokba. Az ügyesen zavaros, poétikusan érzelmes dialógusok a részegség fázisainak elcsúszásaiból adódnak. Mindenki máshol tart. De aztán összejönnek. Közös élmények támadnak a közös mámorból. Elek Ferenc elhiszi Kocsis Gergelynek, hogy mindketten istenek, Keresztes Tamással együtt Vajdai Vilmos, Mészáros Béla és némi unszolás után és meggyőződés nélkül Tasnádi Bence is vallja, hogy isteni suttogást hall a szívében. A képzelgések ragadósak, ha meg valaki kimaradna, rábeszélik a csatlakozásra.
Néhány évtizede az orosz Venedikt Jerofejev és a magyar Hajnóczy Péter saját alkoholizmusát rendszerkritikává stilizálta, a kivonulás, a tiltakozás gesztusává. Viripajev szövegében is az, csak a rendszer más. Nem a szocializmus mesterkélt rendje, hanem a kapitalizmus, a pénz uralta elidegenedett világé. Az alkohol az igazi személyiséget, az érző embert, az érzékeny, az istenire fogékony lelket hozza ki az emberekből. Alapjában ironikus helyzet ez. Tudjuk, hogy ki fognak józanodni, talán emlékezni sem fognak mámoros álmaikra.
Nehéz igazán komolyan venni azt, amit a szerző üzenetének gondolhatunk. A részegség mámorában megfogalmazódó ábrándos-humoros társadalomkritika elég lapos gondolat, még akkor is, ha ügyesen konstruált szituációkba, jól kigondolt figurákba foglalva jelenik meg a darabban.
De fontosabb, ahogyan a színpadon megjelenik. A Gothár Péter rendezte előadás igazi erőssége a színészi játék. Nem elsősorban a részegség mindig hálás ábrázolásának csodás változatossága, eredetisége, hanem az abból fakasztott átlelkesültségnek, az ábrándvilágoknak a megidézése is. Amit nem hiszek el a szövegnek, azt a színészeknek már-már elhiszem. Kocsis Gergelynek, hogy istennek képzeli magát és persze minden embert, Elek Ferencnek, hogy bűnei bevallásától megigazul, Pálmai Annánk, hogy kétségbeesetten szeretne túllépni a féltékenységen, Borbély Alexandrának, hogy kétségei vannak a maradéktalan őszinteség hasznosságában, Dér Zsoltnak, hogy szerelmes új asszonyába, Keresztes Tamásnak, hogy hisz nem létező bátyja tanításaiban és hallja az isteni hangokat, Tasnádi Bencének, hogy részegen is földhöz ragadtan értetlen marad, Ónodi Eszternek, hogy nagyon fáj neki a kiszolgáltatottság nyomorúsága.
Egészen másfajta bravúrt vitt végbe a Szkénében Szikszai Rémusz rendezőként, amikor Szép Ernő Emberszag című emlékezését tette színpadra a Vádli Alkalmi Színházi Társulás, a Szkéné Színház és a Füge közös vállalkozásában. Maga az eredeti írás is különleges darab. Szép Ernő nem éppen dokumentaristaként él a köztudatban. Költő és költői erejű színdarabok, regények, elbeszélések szerzője. Egyénisége, stílusa, látásmódja, morálja peresze 1944 nyári-őszi élményeinek megidézésén is átsüt. A költő a valósággal szemben aggályosan józan realista. Az Emberszagban nincs sok költői. Néhány szóban is pontos ember- és jellemrajzok vannak, élesen kritikus elmével megítélt és fölidézett ábrándok, reménykedő álhírek és riasztó rémhírek, no meg a rideg valóság. Német megszállás és nyilasuralom. Tovább, mint az emlékezés szereplői gondolták volna. Mindennapi élet a Pozsonyi úti zsidóházban, ahová a költőt a Margitszigetről száműzték, az angol rádió híreinek hallgatása, meg többnyire semmire se jó menlevelek kajtatása, majd több heti sáncásás, hogy föltartóztassák az orosz tankokat. Sárga csillagos megaláztatás a propagandával átitatott ellenséges környezetben. De mindezek előtt és fölött: embertelen törvények és azok önkényes, kiszámíthatatlan alkalmazása.
Folyamatos elbeszélő próza, színházban könnyen felhasználható jelenet vagy dialógus ritkán fordul elő benne. Annál inkább elemző leírás. A rendező pedig azzal is súlyosbította saját feladatát, hogy a zsidóház életét éppoly fontosnak tartotta, mint a kényszerű munkát. Nem gondolta összesűríthetőnek a történések két szakaszát. Az előadás nem győzött meg ennek helyességéről. A tömörítés nemcsak praktikusan, de tartalmilag is sűríthette volna az előadást. Az Emberszag egyik fontos mondandója, bizonyára erre is utal a cím, a zsúfoltság, az összezártság, annak minden következményével. Az időbeli tömörítés, fokozott feszesség ezt a benyomást is erősíthette volna.
A sokaságot, a tömegben elszemélytelenedő, de mégis karakteres egyéniségek halmazát Németh Ilona bábjaival remekül megoldja a rendező. Hol arctalan rongybabákként szíppantják maguk közé a színészeket, hol markáns karakterek bukkannak ki közülük, köztük Szép Ernő jellegzetes alakja is.
Az elbeszélő-leíró szöveget három színészre osztotta szét a rendező: Fodor Tamás, Tóth József és Kovács Krisztián mondja föl a könyvet háromféle szemszögből, háromféle egyéniséggel árnyalva a közlést. Hogy a három színész egyúttal három életkort is jelez, annak nincs előtérbe tolakodó jelentősége. Nagyon fontos viszont a negyedik szereplő. Simkó Katalint konferansziénak mondja a színlap – egyebek közt az is. Meg keretlegény, önkényeskedő nyilas, a közvélemény hangja és remek Szép Ernő dalok (zeneszerző: Monori András) nagyszerű előadója. Szóval a komplett külvilág.
A könyv november 9-ig meséli az emlékeket. „Hogy másnaptól, november 10-től kezdve mi történt velem, meg mindnyájunkkal, azt már nem mesélem. Azt leírni és azt elhinni érzésem szerint nem is szabad.” Így vélekedik a szerző a továbbiakról.
De ettől még tudunk egyet és mást.
