Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Bodó Viktor Vígszínházas rendezése úgy is őrülten szórakoztató, hogy közben a katarzis elmarad.
Nagy túlzás-e Bodó Viktor legújabb vígszínházas rendezését színháztörténelmi jelentőségű eseménynek nevezni pusztán azért, mert a rendező éppen a közelmúltban oszlatta fel társulatát, a Szputnyik Hajózási Társaságot, akik a Vígszínház színészeivel karöltve most részesei az új előadásnak? Még nem találtuk meg erre a kérdésre a pontos választ, de azért megnéztük ezt a közös Koldusoperát és egyáltalán nem lett tőle olyan érzésünk, hogy ezeknek a srácoknak abba kéne hagyniuk a (közös) színházcsinálást.
Miért ilyen igazságtalan az élet, amikor Brecht Koldusoperája például egyáltalán nem az? A Szputnyik színészeinek persze szép búcsú, de nem az van, hogy a nagy hal minden nyelven megeszi a kis halat? Vagy hogy pont az van?
A Koldusopera ebben a feldolgozásban is csak a koldusok királyának (Peacock - Hegedűs D. Géza) küzdelme a város legmenőbb gengszterével (Bicska Maxi - Mészáros Máté), de persze a politikai utalások azért bőven ki vannak maxolva benne. Bicska Max titokban feleségül veszi Peacock lányát (Polly - Pető Kata), ezért a kereskedő annak ellenére akarja kötélen látni, hogy a férfi a rendőrfőnök (Tigris Brown - Hajduk Károly) híres barátja. Mindez történik a beiktatás napján.
Na, nem a királynő beiktatásáén, ahogy az eredeti műben, hanem a miniszterelnökén, de ezt és néhány erőltetett utalást (kicsit sok a szájba tömött narancs) leszámítva nem szaladt el a rendezővel a ló. Bár abból a szempontból ezt talán nem is olyan szerencsés, hogy korábbi Revizor rendezése ugyanitt meg éppen az ilyen túlzásoktól volt tökéletes - így ami megszülethetett ott, most nem jött létre itt. Nyilván teljesen másról szól a két színdarab, ráadásul nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Bodó talán eleve azért is tuszkolt ennyi politikai utalást a Koldusoperájába, mert ez amolyan elvárás felé most, hogy megfojtották a társulatát.
Azt a társulatát, amelyik Bertolt Brechtre amúgy is rá van kattanva, a Baaljukat például annyira szerettem, hogy ennél az előadásnál például nehéz is volt elvonatkoztatnom eleinte attól, hogy Király Dániel most nem egy megvadult költőt, hanem mellékszereplőt, Bicska Maxi egyik emberét játssza, de ez az én bajom. És ha ez lett volna egyedül a meglepő az előadásban, valószínűleg nem is lamentálnék a színháztörténeti jelentőségén.
Ami engem illet például még sosem hallottam senkit a Koldusoperában Kurt Weill-dalokat eredeti hangnemben énekelni, ami azt is jelentheti, hogy nagy kunszt, ha adódik színész, akinek kiférnek a meglepően magas hangjegyek a torkán, meg azt is, hogy új értelmet nyerhetnek a dalok ebben az értelmezésben. Mert itt minden kétséget kizáróan új értelmet nyertek. Például sokkal idegesítőbbek, ami remek feszültséget szül a színen, de egyben sokkal jelentőségteljesebbek és magától értetődőbbek is valamiért.
Aztán ott van Bodó Bicska Maxi választása. Mészáros Máté talán nem az egyetlen férfitagja a két társulatnak (Víg és Szputnyik), aki el tudja énekelni Weillnek a főszereplő részére írt sorait, és bár a színész egyáltalán nem az a jávor páli értelemben vett vonzó gengszter, mégsem elképzelhetetlen egyetlen pillanatra sem, hogy nők (Polly és Lucy - Réti Adrienn) menjenek ölre érte.
A sok kiszólogatással az előadás az első pillanattól kezdve egy jó hangulatú próbát idéz, itt senki nincs befeszülve, az események könnyeden és gördülékenyen peregnek, nincs üresjárat, és ha lenne, akkor szólnak, hogy még mennyi van hátra ebből az egészből. Börcsök Enikő és Hegedűs D. Géza házaspárja nagyon el lett találva (jobbak, mint a Kvartettben), de Börcsökön amúgy is az érződik, hogy ha akarná, úgy játszana le mindenkit a színpadról, ahogy Pető Kata meg leénekelne – ám mindketten visszafogják magukat. Hajduk Károly mindeközben kifürkészhetetlen rendőrfőnökként szirénázza körbe a színpadot, és mindig lehet örülni, amikor megjelenik rajta.
Sok jó és friss ötlettel van tele a Koldusopera, mégis marad valami hiányérzete az embernek utána, mintha Bodó nem lett volna száz százalékosan jelen rendezőként, ami tekintve a körülményeket nem meglepő, mégis levon az előadás értékéből. Olyan, mintha valami nagyon fontos kimaradt volna belőle. Nem tudnám megmondani, hogy a történet mellett tűnt-e el a társadalomkritika vagy fordítva, de valahogy nincs ideje, se helye és emiatt nem lehet elég tétje sem. Szórakoztatni viszont kiválóan szórakoztat.
