A berlini kiállításon végigsétálva az ember azonnal megérti a festő szavait: „Ha egyszer végre igazán elismerik a munkásságomat, rájönnek: a közismert, klasszikus képeim csupán a jéghegy csúcsa”.
Kétség sem férhet hozzá, hogy Salvador Dalí a huszadik század egyik legnagyobb művésze – emellett persze az egyik legnépszerűbb is. Álomszerű, szürreális képei, gyermeki fantáziát érett szexualitással ötvöző művei milliókat bűvölnek el – és nem csak a műgyűjtők, vagy a fanatikus múzeumbajárók között. Víziói bögréken, pólókon, noteszeken ékeskednek, olcsó poszterekként köszönnek vissza a legkülönfélébb lakásokban – ennek ellenére, vagy talán éppen ezért Dalí kiállításra látogatni korántsem jelent ismerős élményt. Húsz évvel a festő halála (és a berlini fal elbontása) után Berlin mintegy 1500 négyzetméteren adott otthont Dalí munkáinak egy olyan gyűjteménnyel, amely művészetének sokszínűségét is bemutatja, hiszen a rajzok és festmények mellett magazin címlapok, kollázsok és nyomatok is felsorakoznak. A berlini "Dalí - Die Ausstellung am Potsdamer Platz" kiállításon jártunk.
"A szürrealizmus én vagyok!"
Salvador Dalí egyszer kijelentette: „Nincs olyan, hogy szürrealizmus. A szürrealizmus én magam vagyok.” Ha mégis megpróbálnánk szavakba önteni a mozgalmat, hívei talán a megfoghatatlan, az abszurd, az irracionális tárgyiasítását tűzték ki célul. Dalí mindössze huszönöt éves volt, amikor az 1924-ben alakult szürrealisták csoportja tagjává fogadta őt, hála a Luis Bunuellel közösen készített Andalúziai kutya című filmjüknek. Azoknak, akik kritizálni merték a műveit, csupán annyit mondott: nem áll jogukban és lehetőségükben véleményt formálni, hiszen ezek a művek az ő személyes paranoiáit és illúzióit jelenítik meg – így senki sem tudhatja rajta kívül, hogy egy festmény pontos-e vagy sem. Végignézve ezt a kiállítást, az ember azonnal megérti Dalí szavait: „Ha egyszer végre igazán elismerik a munkásságomat, rájönnek: a közismert, klasszikus képeim csupán a jéghegy csúcsa."
Szex, halál, és ami a kettő között van
A szürrealizmus patrónus szentjeként tisztelt filozófus, Sigmund Freud 1938-ban találkozott először személyesen Dalíval – a kézfogást pedig vélhetően a világtörténelem egyik legizgalmasabb beszélgetése követhette. Freud számára Erosz, az élvezet jelentette az életösztönt, Tanatosz pedig a halálösztönt – az emberi életet, társadalmat, sőt a történelmet is ennek a két alapelvnek a segítségével igyekezett értelmezni. Dalí műveiben minkettő egyszerre van jelen: a zabolátlan szexualitás és mindent elsöprő testi és lelki szerelem, illetve a szenvedés, lemondás, depresszió, betegség és halál. Sokan nem tudják, de még maga a név is szexuális tartalmat hordoz: Dalí katalánul annyit tesz: vágy. Szimbólumrendszerében, amelyben időről időre visszatérnek egyes teremtmények és motívumok, a hangyák például egyszerre képviselik az elmúlást és a termékenységet. A képeken újra és újra előkerülő rák motívum pedig az ő értelmezése szerint a szüzességhez kötődik: „A rák, ahogy a fiatal lány is, pirulni kezd, elvörösödik, amint valaki ajkaival közelít felé” – magyarázta egyszer. Az oroszlán mindeközben a törhetetlen férfiúi potenciál szimbóluma. Dalí szexuális vágyálmai és frusztráció a kiállításon leginkább a „Casanova emlékei” című sorozaton mutatkoznak meg, amelyet nézegetve az ember egyszerre érez kellemes ágyéktáji bizsergést, és elemi viszolygást.
Alice drog-országban
Bár a nyomatok között a híres La Mancha Lovagja-sorozat, a Trisztán és Izolda meséjét felelevenítő képek, és a Fausthoz készült zseniális illusztrációk is helyet kaptak, számomra a leglegyűgözőbb az Alice csodaországban képei voltak. A legenda szerint a művész könnyelműen a földön felejtette a félkész képeket, és mikor este visszatért hozzájuk, felfedezte: az egyik hőn szeretett párducmacskája az Alice-illusztrciókra vizelt. Ahhelyett, hogy felbosszantotta volna magát, kitörő örömmel jelezte barátainak: az ocelot cica olyan profi munkát végzett a képeken, amelyre ő maga sosem lett volna képes. A még Dalítól is szokatlanul színes és eseménydús képek szinte halucinációknak tetszenek – persze senki előtt sem titok, hogy Dalíhoz hasonlóan az Alice könyvek szerzője, Lewis Carrol is bátran kísérletezett különféle drogokkal és szerekkel. Különösen mókásnak találtam a „belsős poénokat” – a Bolondos Kalapos teadélutánjáról készült illusztráción például feltűnik a szinte védjeggyé vált elfolyó idő-szimbólum, az olvadó óra is. Mindez a berlini Potsdamer Platzon, egész évben, potom 13 Euróért.
