Kicsit olyan nekem a Thália Színház, mintha a Radnóti kamaraszínháza lenne, már abban a tekintetben, hogy nagyon sok exradnótis játszik most ott. Milyen volt sok év után újra összekerülni velük?
Nagyon örülök, hogy itt újra találkoztunk! Igaz, közben eltelt tíz év, amíg a Nemzeti tagja voltam, úgyhogy akár eléggé ki is éhezhettem rájuk. Ráadásul ezek az emberek, akikkel most újra összehozott a sors nagyon sokat jelentenek nekem a múltból, hiszen az számomra egy nagyon jó korszak volt. Sok remek történetünk, emlékünk, élményünk van Gyuszival (Szombathy - a szerk.), Tibivel (Szervét - a szerk.) és Sanyival (Csányi - a szerk.), így történhetett, hogy egy egészen jó társulat alakult ki mostanra a Tháliában. Szépen csiszolódunk össze, tudunk jól együttműködni, kíváncsiak vagyunk egymásra és meghallgatjuk egymást, szóval olyan igazi színház-színház szaga van.
Kimondottan ezt az igényes bulvár-stílust próbálja belőni a színház főprofilként, nem voltak averzióid ezzel kapcsolatban?
Nem, sőt! Ki is voltam éhezve az ilyen jellegű előadásokra és szerepekre. Gyakorlatilag az utolsó öt évben már majdnem mindig idegösszeomlást kaptam vagy kivégeztek, felnyársaltak. Szóval mindig egy kicsit bele kellett halni a szerepbe, és olyan is előfordult, hogy hiába, ami vitte is az energiát rendesen. Mert az rossz, amikor nincs visszaigazolás - és most nem a kritikusokat értem ez alatt, mert ők más szempontok szerint írnak, hanem hogy a nézők és a szakma részéről sincs igazi visszacsatolás. Azért a Nemzeti inkább volt nagyüzem, nem lehetett egyetlen pillanatra sem megállni és örülni valaminek, egy idő után szinte rutinná vált.
Mitől lehet más most a Tháliában?
Valahogy itt több figyelem jut a másikra. És az is igaz lehet, hogy ez a kis színháznak a sajátja, és arról van szó, hogy negyvenöt ember nem tud úgy figyelni egymásra, mint húsz.
Ez azt is jelenti, hogy a szabadidőd is több lett?
Ez azért érdekes, mert arra nagyon figyelek, hogy mindig legyen szabadidőm. Ennek ellenére a Nemzeti első öt évében nem nagyon volt. Utána meg egyre inkább kikényszerítettem magamnak, mindenféle jó praktikákkal mint például, hogy gyereket szültem, kettőt is! Ez okos ötlet, ha az ember ki akar szállni. Mondjuk maradandó élmény, hosszútávra...
Májusban mutatjátok be Goda Kriszta rendezésében a Ketten egyedül című darabot, amiben Csányi Sándor lesz a partnered. A veletek készült interjúkban ugyan általában tiltakoztok, de azért valahogy mégsem csak véletlenül hoz titeket össze mindig a sors...
Mióta van a Thália, sokat dolgozunk együtt, de azelőtt egyedül a Csak szex és más semmiben volt ő a partnerem. Viszont ennek a filmnek az utóélete olyan hosszan elnyúlik, hogy emiatt folyamatosan úgy gondolják, hogy mi mindig együtt dolgozunk, pedig ez csak az utolsó három évre igaz. Hiszen az egész Thália úgy indult, hogy Kálomista Gábor és Bereményi Géza szóltak, hogy volna egy darab, amiben szívesen látnának minket. Akkor ő kockáztatott nagyobbat, hiszen vezető pozíciót hagyott ott a Radnótiban. Én meg akkor már nagyon el akartam jönni a Nemzetiből, azt éreztem, hogy váltanom kell, és nem is igazán a színház felé, hanem az jutott eszembe, hogy abbahagyom...
Tényleg megfordult a fejedben, hogy abbahagyd a szakmát? Miért?
Az ötödik (azaz nekem a tizedik) nemzetis év végén szültem Borikát, és nagyon amúgy sem volt kedvem visszamenni. Éppen azokban az időkben kezdődtek a Nemzeti körüli hisztik, hogy akkor most ki, hogyan kapja meg; nem akartam részt venni a cirkuszban. Érdekes amúgy, hogy mindig valahogy úgy jött ki a lépés, hogy nem is kellett. Boldizsár pont akkor született, mikor Jordán Tamást váltotta Alföldi Róbert, Borika meg a második, hangosabb igazgatóváltáskor. Ilyenkor meg mintha kötelező volna, a jellemek kezdenek akkor is elcsúszni a változás irányába, ha történetesen feszültségmentes az igazgatóváltás. Ezt nagyon nem szeretem. Szóval kimaradtam a cirkuszból, amiben amúgy sem volt szimpatikus egyik fél viselkedése sem. Ennek ellenére egy ilyen változás azért nem elég, hogy elmenjen a kedvem a színészettől, mégis akkor már évek óta érlelődött bennem, hogy valamit még kéne csinálni az életben. Most jó helyen vagyok a Tháliában, így elcsitult ez a vágy, de nem szűnt meg bennem. Mindenképpen szeretnék még kipróbálni valamit.
De mit, egy másik szakmát?
Akár. Vagy csak egy másik fajta életet élni, új, ismeretlen helyzetbe kerülni. De a Tháliában amúgy ezt megkaptam, új helyzetbe kerültem.
Talán azért is, mert olyan, mintha a saját társulatod lenne. A te színházad is?
Igen. És az, hogy megvan az illúziónk, hogy azt csinálunk, amit akarunk. Megkérdezik a véleményünket, aztán meg is hallgatják, oda van figyelve ránk, és ez annyira kell! Olyan fontos lenne mindenkinek, minden szakmában megkapnia ezt! Elhihetik velünk, hogy fontosak vagyunk és csak az a jó, amit mi tudunk. Én szeretek ebben az illúzióban élni, és itt ezt megkapjuk. Ettől jobb kedvvel megyünk be. Persze ebben az is benne van, hogy amikor felfut egy társulat, akkor mindig kíváncsibbak az emberek egymásra. Szóval meghozták újra azt a játékkedvemet, ami elment annak idején.
Mesélj arról, mekkora sokkot kapott a játékkedved, amikor kiderült, hogy te játszod a Liliom Julikáját (kritikánk az előadásról itt)?
Az úgy volt, hogy eredetileg nem én lettem volna! Aztán sokáig gondolkodtak (Béres Attila rendező, és Csányi Sándor - a szerk.), hogy mi legyen - nyilván nem álltam sorba a szerepért, eszembe se jutott, hogy én legyek -, de valahogy addig néztek, míg végül belém látták a szerepet! A zabszem ugrott egyből belém, hiszen elég sok mindenre emlékeztem, például arra, hogy ez egy 18 éves lány, én meg vagyok 41. Aztán ahogy újra elolvastam a darabot rájöttem, hogy teljesen értelmezés és rendezés kérdése, hogy mennyi idős Julika.
Játszottad már ezt a szerepet korábban?
Csak a főiskolán. Anger Zsolt azóta is Julikáz, mert vele több jelenetet is előadtunk a darabból, de színházban sosem játszottam. Ráadásul annak idején nekem ez egy nagyon fontos történet volt, nagyon sok minden összecsengett benne a magánéletemmel kapcsolatban...
És most a próbák során ugyanaz jött vissza?
Nagyon! Így aztán ez egy egész jó pszichoterápia. Ami még pozitív volt, hogy Béres Attilával nagyon egyet gondoltunk a szerepről, így furcsa mód alig szólt hozzám a próbák alatt. Egyszer-kétszer mondott valamit, én meg mindig rávágtam, hogy tudom, innentől kezdve nem is volt szükség többre.
Egyéb változatosság továbbá az életedben, hogy zenés darabban játszhatsz a Centrál Színházban. Olvastam, hogy boldoggá tesz, hogy a Chicago-ban végre táncolhatsz, ami nagy álmod volt...
A Radnótis Anconai szerelmeseket kivéve, gyakorlatilag most először táncolhatok és énekelhetek a színházban...
De miért? Ez ennyire elkülönült, nem lehet már zenés darabokat játszani prózai színházakban?
Elvétve azért vannak. Csak ugye nagyon jól ki kell találni, mert ott van szemben velünk az Operett. Kétszer is meg kell gondolnunk, mennyiben tudunk mi mást mutatni? Nem akarunk riválisuk lenni, hiszen mi mást tudunk. Nekünk meg kell találni azt a bizonyos zenés előadást. A Chicago amúgy nagyon nagy öröm volt. Tudtam, hogy volt rá casting kiírva, de nem mentem el, valahogy nem is volt bennem, hogy el kéne menni. Aztán egyik vasárnap reggel hív Puskás Tamás, hogy miért nem én játszom Velma szerepét. Azért egy dalt csak megtanultam belőle, hiszen Tamás sosem hallott előtte énekelni, de minden rendben volt. Aztán kiderült, hogy egyeztetés, betegség, satöbbi miatt duplázva vagyunk Jordán Adéllal, majd a főpróbahéten közölték, hogy triplázva - na, az mondjuk már egy kicsit azért soknak tűnt, havi négy előadást triplázni, de ez van. Szóval az nekem sem volt egy hosszú próbaidőszak, mert közben a Balkán kobrát csináltuk a Tháliában, így inkább a vége lett különösen intenzív. Nagyon sokat nevettünk a próbákon Adéllal, és kifejezetten jó volt együtt dolgozni Mórocz Adriennel (Roxie - a szerk.)!
Beszélgettem Balsai Mónival, aki azt mondta, hogy régen félt attól, hogy mi lesz vele "középkorú színésznőként", most meg kiderült, hogy sokkal színesebb a paletta. Te hogy viszonyulsz az öregedéshez?
Igazából, amikor arra gondoltam, hogy váltani kell, abban azért nagyrészt ez is benne van. Lehet, hogy ez nem jó, de sokszor egy olyan szakmát szeretnék, ahol már nem kell megfelelni a külső elvárásoknak. Mondjuk, most sem úgy élek, hogy bárkinek meg akarnék felelni, nem járok sminkben a boltba és nem akarok semmilyen hamis látszatot kelteni, viszont érdekes módon egyáltalán nem látom magam öreg színésznőnek. Egyszerűen csak nem tudom elképzelni, hogy öregasszonyként még játszom. Nem látom magam úgy, mint az idős Dajka Margit vagy Tolnay Klári. Nem tudom elképzelni, hogy még nagymama koromban is ezzel foglalkozzak. Én akkor már mást akarok csinálni! Van bennem egy optimizmus ezzel kapcsolatban, hogy akkor már úgysem leszek színész, és akkor már az sem lesz téma, hogy milyen lettem öregen.
