Vannak partik, amelyekre a fantasztikus DJ-k miatt látogatunk el, máskor a szuper helyszín kecsegtet, megint máskor pedig az, hogy tudjuk: ide jár a legtöbb dögös facér partiarc. Az viszont viszonylag ritka, hogy egy bulisorozatot a meghívókat ékesítő grafikák tesznek übermenővé. Yuval Israeli évek óta rajzolgat meglehetősen merész képeket felajzott, meztelen srácokról, egy Tel Aviv-i partisoroazat szórólapjaira – ám a buli se nem szexparti, se nem swinger-rendezvény, csupán egy ártatlan mulatság melegeknek és barátaiknak. Yuvallal a legutóbbi buliban futottam össze, miután pár hete a Facebookon értesültem róla: engem is megörökített – anélkül, hogy valaha találkoztunk volna. Ezek után úgy éreztem, ideje kicsit közelebb kerülnünk egymáshoz...
Ha a grafukus munka nem kielégítő...
„Hihetetlen, igaz? Az egész csak heccnek indult, mostanra pedig önálló kiállításokra kérnek fel, és a néhány vonalból firkált rajzaimért még fizetnek is a gyűjtők” – mesélte, amikor megkérdeztem, mégis hogyan lesz valakiből hivatásos kukirajzoló. Yuval 1997-ben végzett Izrael legnevesebb művészeti akadémiáján, a Shenkar Egyetemen, majd diploma után magazinok és újságok illusztrátoraként melózott néhány évig, ám valahogy nem nyűgözte le a média világa. „Úgy döntöttem, hogy tövább tanulok. Egyszerre tanultam klasszikus vonalvezetést és laza, kreatív rajzórákra is jártam. Egészen addig nem akartam visszamenni dolgozni, míg rá nem rájövök, milyen is az én saját stílusom, és a képzőművészet mely területén valósíthatom meg magam igazán.”
Péniszrakétákkal a békéért
Azt azonban kezdetektől tudta, hogy a férfi test, a meztelenség, és a szexualitás megjelenítése rajzokon mindig is lekötötte – eleinte viszont csak afféle hobbiként firkált álló farkú srácokat. „Szexlapokból választottam ki fotókat, amelyeket átrajzoltam, majd miután megmutattam őket néhány barátomnak, egyszeriben megsokasodott a modelleim száma. Ekkor találtam meg igazán a helyemet: rajzolás közben egy valódi, élő szempárba nézni egészen más élmény, mint fotókat másolni. A szemkontaktus, a szégyenlős tekintetek mind-mind a részei annak a megmagyarázhatatlan érzésnek, amiért annyira szeretem ezt a munkát.” A többi már-már történelem: egy haver haverja épp illusztrátort keresett partimeghívók készítésére, Yuval pedig tele volt ötletekkel. „Hétről hétre rajzolom a posztereket, amelyeken a meztelenség mellett aktuális társadalmi eseményekre is reflekálok, gyakran ironikusan, vagy épp kritikusan, legyen szó zsidó ünnepekről – vagy épp a tavaly nyári háborúról, amikor az erőszak ellen tüntetve farok-rakétákkal ékesítettem a szórólapot” – meséli.
Hol a határ?
Ám téved, aki azt feltételezi, hogy egy vallási alapokra épülő országban az efféle merész művészet sokaknál lecsapja a biztosítékot: Tel Avivban ilyesmitől az emberek szeme se rebben, hiszen az LMBTQ szubkultúra évtizedek óta egyre erősödik. A Tel Aviv-i Pride fevonuláson az egész város részt vesz, az esemény az ország egyik legfőbb bevételi forrása a világ minden pontjáról érkező turistáknak köszönhetően, a csókolózó lányokat, vagy fiúkat pedig bármelyik kávézóban tolerálják. „Eszembe sem jut, hogy bárkit sértenék, vagy felháborítanék a művészetemmel” – magyarázza Yuval. „Azért rajzolok meztelen fiúkat, mert a homoerotika, és a pucér férfitest homoszexuálisként és művészként is jobban leköt, mint egy tájkép.” És bár sokat kérdezik tőle, mégis hogyan képes profiként kezelni a meglehetősen intim helyzeteket, amikor izgalmas, gyönyörű srácok hevernek tőle karnyújtásnyira, ahol csak teheti, elmondja: évek óta komoly párkapcsolatban él, és ezek a srácok nem veszélyeztetik a családi békét odahaza. „Nem állítom, hogy nincsenek pillangók a gyomromban időnként, de azt hiszem, éppen ez a vékony határvonal a művészet és a személyes intimitás között az oka annak, hogy nem gyümölcskosarakat festegetek.”
A család is büszke
Már csak egy kérdés maradt: vajon mit szól az Israeli família, hogy gyermekük annyi év művészeti képzés után falloszfestésben teljesedett ki. Azt hiszem mindezek után nem is olyan meglepő, hogy a család büszke és boldog Yuval sikerei kapcsán. „A legutóbbi kiállításomon, ahol ötven képemet mutatta be egy Tel Aviv-i galéria, a szüleim, a nagybácsik-nagynénik, sőt, a kis unokaöcséim is ott voltak. Házi készítésű süteményekkel, borral készültek, és izgatottak voltak, hogy élőben is láthatják, milyen sok embert mozgatnak meg a rajzaim” – meséli mosolyogva, majd ahogy csevegünk, a szeme az épp a bárpultnál időző férjemre téved, nekedm pedig kétségeim sincsenek, hogy lelki szemeivel már el is kezdte levetkőztetni. Ám féltékenység helyett egyfajta jóleső büszkeség tölt el, tudván: ez nála már afféle megkerülhetetlen szakmai ártalom.
