Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
És sajnos több mint százezer forintba kerül. A 2014-es Paris Photo a német származású Oliver Siebernek ítélte oda a díjat Imaginary Club című munkájáért.
A napokban zajlott le a 2014-es Paris Photo néven futó rendezvény és kiállítás a Grand Palaisban, melyen az év legjobb fotósait is díjazták. A díjazottak között volt Oliver Sieber is, aki az Év Fotós könyvéért járó díjat vehette át a zsűritől 432 oldalas, Imaginary Club című munkájáért. – írja az ahornmagazine.com a könyvről, ami már beszerezhető a hazánkba is szállító Amazon.comról. A színes és fekete-fehér fotókat is tartalmazó műnek eléggé megkérik az árát, a könyv ugyanis 295 fontba (114.879 forint) fáj a fotórajongóknak. A Kobayashi Böhm által tervezett könyv kapcsán feltett pár kérdést a díjnyertes fotósnak a magazin riportere is:
Az „Imaginary Club” projected kapcsán klubokban, koncerteken és egy rakás illegális buliban fényképeztél embereket többek között Los Angelesben, Torontóban, Tokióban, Osakában, New Yorkban és Németország egyes kisvárosaiban. Hogyan jött ez az egész?
Talán négy évvel ezelőtt vágtam bele, már nem vagyok benne biztos. Be kell vallanom,hogy a munkáim során a témáim valahol mindig kicsit ugyanazok. Általában az egyéniségeket keresem, olyanokat, akiknek megfog a személyisége. Szeretek olyan emberekkel találkozni, akiket általában nem látni az utcán, így elindulok és felkutatom őket.
Tudnál mondani valamit a munkafolyamatról? Hogyan találtál rá azokra a helyekre, ahol a fotóidat lőtted? Sok kutatást igényel egy ilyen projekt?
Amikor megérkezem egy új városba vagy országba, általában olyan helyeket szeretnék találni, ahol jól érzem magam. Ezt nagy részben a zene is befolyásolja. Így hát a lemezboltokban kitett szórólapokból és az interneten meghirdetett koncertekből tájékozódom, áltaában így indul egyfajta folyamat.
A klubokban és a bulikon általában hangosak és zavaróak a körülmények a portréfotókhoz, hogyan sikerült mégis ilyen "csendes" képeket készítened? Hogy érted ezt el technikailag, milyen hordozható stúdió felszerelést vittél magaddal?
Sokáig csak megfigyelőként voltam jelen, mert egy kicsit félénk és lusta vagyok, de amikor meghoztam egy-egy a döntést, hogy "róla csinálok egy portrét", akkor egyszerűen odamentem és megkérdeztem, majd lefotóztam őket. Nem volt semmilyen különleges berendezésem, csak egy vakum.
Az könyvedben vegyíted a klasszikus beállításaidat az utcán és a külterületeken lőtt fekete-fehér jelenetekkel. Miért döntöttél úgy, hogy összepárosítod ezeket az egymástól eltérő képeket?
Már az előző, „Characted Thieves” című könyvemben is szerettem volna bemutatni azt a környéket, ahol a képen szereplő emberek élnek.
Nekem az „Imaginary Club” projekted valahol egy korábbi munkád, a vak embereket bemutató „Die Blinden” párjának tűnik. Az „Imaginary Club” szinte minden portréja sötét háttér előtt van beállítva. A képeken látható emberek divatos ruhákban, eredeti frizurával pózolnak, míg a vakokról készített képeken világos háttér előtt, meztelenül kaptad lencsevégre a modelljeidet. Ennek ellenére mégis van bennük valami közös, osztoznak egyfajta érzékenységben. Mit gondolsz ennek a két projektnek a kapcsolódásáról?
Én egy vizuális művész vagyok, a vakok világa az én munkámban nem létezik. A vakok esetében az olyan érzékek, mint a szaglás vagy a hallás kiemelten fontosak, de ezeket a dolgokat aligha tudtam volna lefotózni. Az identitás megjelenítése szinte minden munkámban jelen van, főleg olyan vizuális szimbólumokkal lehet ezt jól kommunikálni, mint a divat vagy a frizura,de ezek nem működnek a vak emberek világában. Bizonyos értelemben ők valamivel függetlenebbek másoknál.
Jól láthatóan nagyon érdekel a japán kultúra. Egyik első ilyen projected, a „Character Thieves” a japán rajzfilmek iránti szenvedélyt mutatja be, majd később készítettél egy másik sorozatot is „J Subs” címmel Japánban. Mi vonz ebben a kultúrában?
1999-ben dolgoztam az első nagyobb hangvételű sorozatomon, amit „skinsmodstedsnek” hívtak. Ebben a munkában arra voltam kíváncsi, hogy hogyan élt a fiatalság a második világháború után. Nagy hatással volt ez a kor például Nagy-Britanniára,de kíváncsi voltam, hogyan élték ezt meg Japánban. Düsseldorfban, ahol élek, feltűnt, hogy rengeteg fiatal rajong a japán kultúráért. Mivel szeretem, ahogy különböző kultúrák hatnak egymásra, elkezdtem ezzel foglalkozni, és ez vezetett a „Character Thieves” albumhoz.
Min dolgozol jelenleg?
Most a Markus Schaden által kezdeményezett „La Brea Matrix Portfolión” dolgozom, valamint készítettem egy sorozatot Stephen Shore ikonikus képeire reflektálva.
Winner of the Photobook of the Year Award 2014 : Imaginary Club from Paris Photo on Vimeo.
