A Vígben rendező cseh Michal Dočekalt annyira elragadhatták a sötét erők, hogy mintha épp a címszereplőkről feledkezett volna el.
Rettegve néztük meg Michal Dočekal legújabb rendezését a Vígszínházban, már csak azért is, mert a Mikve még úgy-ahogy tetszett (Börcsök Enikő abban is domborít), de az amúgy POSZT-nyertes Jóembert keresünktől a frász kivert. De muszáj volt, hát mégis csak a nagy (A) Mester és Margaritáról van szó, az elolvasáson kívül másfajta interpretációra aligha alkalmas műről, amit maximum arra használhatnak film és/vagy színházrendezők, hogy elmeséljenek általa valami nagyon fontosat.
Elég profán lesz, de most megpróbálom megkísérelni átadni, számomra mi volt a két legfontosabb üzenet:
- Nem, nem, nem lehet 2014-ben háromórás előadást csinálni, az egyszerűen túl van az elviselhetőség határán – hát még akkor, ha nem elég erősek a felvonások befejezései.
- Értem én, hogy az ördögi szál jóval izgalmasabb feladat mind rendezési, mind előadási szempontból, de azért nem árt, ha az ember nem felejtkezik meg a címszereplőkről sem a darabban.
Nyilván képtelenség akár pár mondatban leírni, miről is szól a darab, de az azért nem olyan jó, ha abban is kételkedni kell, hogy vajon a rendező tudta-e. Az előadásból ugyanis pont semmit nem lehet érteni, ha az ember nem olvasta a művet, tehát arra egyetlen középiskolás se számítson, hogy eképpen meg tudja úszni az elolvasását (és mivel a regény zseniális, erre amúgy sincs szükség).
Szerencsére mindentől függetlenül elég élvezhető előadás A Mester és Margarita. Címszereplői ugyan nincsenek (Hevér Gábor és Járó Zsuzsa néha egyáltalán nem tudni, mit keresnek a színpadon), van viszont zseniális ördöge, és meglepő módon nem Hegedűs D. Géza, hanem Lukács Sándor játssza, nagyon is jól. (A harmadik sorból néztük az előadást, két székkel mellénk két színész is beült a nézőtérre az előadás közben, de egyedül Lukácsnak sikerült igazi szellemként megjelenni, a vér megfagyott bennünk, amikor megszólalt). Az ördögnek megvannak a segítői, Azazzello, Behemót és Hella (azaz Telekes Péter, Mészáros Máté és Réti Adrienn), akikbe Dočekal (akárcsak a néző) halálosan beleszeretett, így a többi szereplőre a rendezőnek már csak nagyon kevés energiája maradhatott. Legalábbis ezt gondoljuk mi abból, hogy fentieket tényleg öröm nézni, és amikor ők vannak a színen, tényleg repül az idő is, kis kockák kerülnek a helyükre – de hogy minek szórakoznak ezek egy diliházba zárt íróval meg annak a csajával, az rejtély.
Pilatus és Jesua, azaz Fesztbaum Béla és Varju Kálmán jobban belesimulnak a történetbe, nekik nemcsak szerepük, létjogosultságuk is van, ahogy igazi kapcsolódásuk is. A többiek nagyjából Woland, azaz Lukács Sándor keze alá játszanak, és még mindig nem fejtettük meg, mi szükség van a történet szempontjából a Mesterre és az ő Margaritájára.
A díszletről még muszáj szót ejtenünk, mivel Martin Chocholoušek munkája igazán figyelemreméltó. A színészek egyöntetű lelkesedéssel használják is, és az előadás nem szűkölködik pirotechnikai megoldásokban sem, a fákat az olajoshordókkal meg egyenesen imádtuk. A középen felhúzott üvegtorony remek átjárásnak bizonyul a színek és az események között, a meredek lépcsőkön rohangálás pedig mindig magában rejti a hibázás lehetőségét is, egyenesen életveszélyesnek tűnik.
Ugyan adott a párhuzam, mégis a kelleténél kicsit többet gondoltunk Az Isteni színjátékra és Az ember tragédiájára is, mint a rendező szándéka lehetett. Mintha maga Dočekal maga is összekeveredett volna rendezés közben – talán ezért nem került végül bele az egészbe A Mester és Margarita története.
