Osztályon felüli elmeosztály
November 15-ig látható a Godot Galériában Mondik Noémi és Kovács „Tinemezeketarobotokatkeresitek” Orsi kiállítása, Itt élni nem rossz és itt élni nem jó címmel. Szerencsére a képek az interneten is elérhetők, úgyhogy aki lemaradna róla, annak sem kell szomorkodnia. Közös a két fiatal alkotóban, hogy egyrészt mindketten a magyar internetes, közelebbről mikroblogger szubkultúra sztárjai, másrészt pedig alkotásaikat a Paint nevű programmal hozzák létre, egyszerűen megfejthető képi világot teremtve. A kiállítás címe már önmagában elég depresszív, sőt, posványos állampárti időket idézően lemondó: a "nem rossz" és a "nem jó" együtt a semmilyen. Pedig ezekből a képekből épp nem a semmilyenség, hanem a kimaxolt irónia sugárzik, ami azt csomagolja hipszterköntösbe, hogy itt élni inkább elég szar, mint bármi más.
Portréfestést vállalok
Mondik Noémi, a kispesti lakótelep paintes krónikása leharcolt metrókocsikba, szebb napokat látott nénik táskájába, életveszélyes óvodai játszóterekre, szürke házrengetegekbe, aluljárókba, hajléktalanok szakállába, és kutyaszaros járdaszélekre viszi nézőjét, az egészet az irónia és az intellektuális giccs ékes aranyfelhőjébe vonva.
Görbe tükröt tart az önsajnáló bölcsészeknek ugyanúgy, mint a Fejős Éva-Vass Virág magasirodalom olvasótáborának, a szoláriumba járóknak, a buszra várakozóknak, a közönyös elfordulóknak, a szupermarketben egymás kosarát vizslatóknak. A képeket kiegészítő szövegek részben elképesztő töréseken – mint a Coelho-idézet –, részben a depresszív magyar valóság alternatív zenei szcénáján alapulnak, mint például a Balaton és Trabant együttesek Mániákus depresszió című száma. Elég árulkodó, hogy a kiállítás címe is a 80-as évek underground art-punk-new wave klasszikus zenekara, az Európa Kiadó Ez a város című dalának egy sora. Megjelenik továbbá a kiállításban Budapest egyik legfontosabb krónikása, Cseh Tamás is, a „Reggelre kelve, ahogyan ez itt szokás, közértbe megy le tejért János és Tamás” című képen.
Kovács Orsi, vagyis a Ti nem ezeket a robotokat keresitek Tumblr-blog szerzője nem társadalmi, inkább politikai problémákat mutat be. Jellegzetes figurája a lajhár, amely a legtöbb képén jelen van, különböző prominens személyiségek szobájában, asztalán vagy fején. Egyik legszellemesebb alkotása, a Portréfestést vállalok az utóbbi idők megosztó kultúrpolitikai és művészetelméleti, a szakmai és-bulvársajtó által egyaránt jól dokumentált Tereskova-Orbán-botrányra reflektál. A hat képből álló sorozat mindegyik darabján Nagy Kriszta Tereskova portréja látható, aki ugyebár ugyanezzel a címmel festette meg Orbán Viktor portréit – dicséretes öniróniára vall a Godot galéria részéről, hogy azok is ugyanitt voltak kiállítva. Tereskova portréja mögött, a képek hátterében egyebek mellett megjelenik Orbán arcképe, az elmaradhatatlan lajhár, és természetesen az örök kedvenc, Fekete György kormányzati belsőépítész is.
Nem lesz netadó
A kiállított képek mindenesetre viccesek, igaz, hogy igencsak rétegízlést szolgálnak: nem véletlen, hogy a közvéleményt is megosztják. Nagyon sokan nem kedvelik őket, és nem csak azért, mert Mondik Noémi zsűritagként nyáron összerúgta a port a Ki Mit Tube nevű tévedés egyik indulójával, hanem mert a gyerekrajzok stílusát megidéző képecskéket giccses aktuálpolitikai gegnek, vagy túlkombinált értelmiségi szellemeskedésnek gondolják. El kell ismerni, hogy a képek célközönsége jól érzékelhetően az a réteg, amelynek az alkotók maguk is tagjai. Mostanában több fontos kulturális és politikai üggyel kapcsolatban emlegették a fiatal középosztályt, amely rétegből amúgy a hazai mikro- és sima bloggerek, kreatív valamicsodák, újságírók és önjelölt véleményvezérek nagy része is kikerül. A sokat hájpolt Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című film, a hatalmas rajongótáborral rendelkező Sír utánad a faszom nevű, szakítás utáni önsajnáló verseket felvonultató Tumbler, és a két kiállító lány sikere mind azt jelzi, hogy az irónián, kulturális utalásokon és életstílusbeli azonosságokon alapuló közegnek nagyon is van célközönsége, és szerencsésen meg is találták egymást. A kiállítás kritikai hangvételéből az is kiderül, hogy ez a fiatal réteg teljesen olyan, mint Nyugat-Európai vagy amerikai kortársaik – vagy legalábbis szeretne olyan lenni. Hogy ez nem mindig sikerül, az nem kis részben köszönhető az alattomosan visszalopakodó Kádár-rendszernek.
A maradi, ostoba kultúrpolitika, az állami szintre emelt korrupció, a választópolgárok konkrét hülyének nézése, a szervilis közmédia és a digitális analfabetizmus, vagyis a jelenlegi hatalom jellegzetes vonásai megtestesítenek sok mindent, amit ez a generáció utál. A hajmeresztő internetadó kapcsán többen megírták már, hogy most pontosan ez a fiatal középosztály állt fel a MacBook elől, és mondta azt, hogy elég a depresszióból, a retardáltságból, a másokra mutogatásból, az önsajnálatból és a múltba merengésből. Megírták azt is – egyébiránt a Tumbleren is – hogy a képlet elég egyszerű: a nyugat nem ciki, a kelet viszont az, nagyon, főleg annak a generációnak, aki a rendszerváltás után járt iskolába, és tagjainak nem beivódott automatizmusa, hogy a hatalmi szónak vakon engedelmeskedni kell. Időnként már fiatal konzervatív újságírók is kerülgetik a forró kását, hogy ugyanis miért ciki és vállalhatatlan egy olyan kormány, ami folyton acsarkodik Nyugat-Európával, de benyal féldiktatórikus keleti rezsimeknek. (És azért ez néha mégiscsak meglepő.)
Lajhár a fejre
A magyarországi hipszter ugyan nyugat-európai kollégájához hasonlóan tabloid tartalmakat, Starbucks kávét, rozéfröccsöt és kézműves hamburgert fogyaszt, skandináv dizájtárgyakat rendel és iPhone 6-ról mikroblogol, politikai elemzőnek meg újságírónak képzelve magát. Valójában viszont minden nap azzal kényszerül szembesülni, hogy itt kell élnie, ami nem rossz ugyan, hisz lehetne rosszabb, de nem is jó.
Van tehát egyrészt egy generációs és szubkulturális érzés, amit ezek a képek remekül megidéznek, a másik oldalon pedig egy neurotikus és korszerűtlen társadalom, amely egyáltalán nem kedvez ennek a szubkultúrának.
Hogy mennyire igazak azon feltételezések, melyek szerint a magukat öntudatosnak gondoló, húszas-harmincas fiatalok demokrácia iránti vágya mostantól majd erősebb lesz az Ankert csábításánál, csak az idő mutatja meg, de gyorsan és röviden mégiscsak valami ilyesmi a társadalmi háttere az Itt élni nem rossz és itt élni nem jó képeinek. És bár iszonyúan vicces, hogy gyárlátogatás közben Szijjártó Péter fejére sapka helyett medúza kúszik, ahogyan az is, ahogyan a Kerényi Imre portréja alatt ücsörgő Kerényi Imre fejére lajhár mászik, egyelőre ez a rögvaló is, csak vicces lajhár nélkül. S mindaddig az is marad, amíg megengedik – mondjuk Kerényi Imrének és Fekete Györgynek –, hogy kirekesztő eszméiket örök igazságként hangoztassák, és következmények nélkül hazaárulózzanak le mindenkit, akinek ez nem tetszik.
A Tinemezeketarobotokatkeresitek blog mókás lajhár-figurája valójában a társadalmi lelkiismeret jelképe Kocsis Máté, Hoffmann Rózsa vagy Fekete György fején. Ez a generáció lehetne a lajhár, az egyelőre nem létező kritikus tömeg, ami belemászik a korrupt, álszent, röfögő nagyurak arcába, és azt mondja: Európában szeretnénk élni. Ugyanis az a helyzet, hogyha nem lesz változás, lassan tényleg mindenki elmegy Londonba mosogatni. Mert itt élni nem rossz, de most nem is különösképpen jó.
