A rendező hétvégén, a Toldiban tartott retrospektív vetítéssorozatán találkozott a közönségével, és ilyenekről is mesélt.
Egy filmes közönségtalálkozó alkalmával mi mást is várhatnánk, mint hogy végre megismerhessük azt az embert és filmrendezőt, akinek a filmjeit szeretjük (vagy legalább hallottunk róluk, láttunk már valamelyiket), de még nem néztünk a szemébe, nem tehettünk fel neki kérdéseket. Az elmúlt hétvégén két estén keresztül vetítették Hajdu Szabolcs filmjeit a Toldi moziban, az egyik este ő maga is megjelent egy közönségtalálkozón.
Az elmúlt évek magyar filmjeit a premier utáni pár hét-hónap után már meglehetősen ritkán vetítik moziban, hiszen az érdeklődés nem ezekre a legnagyobb. Érezhető volt ez szombat este is, amikor - időrendben haladva az életművel - a Necropolis és a Kicsimarapagoda című filmekkel nyitott az életművetítés: a kisterem is csak félig telt meg, és azok is jórészt Hajdu Szabolcs egykori egyetemi ismerősei, pár filmbolond és egy-két újságíró voltak. Ezt követte a Tamara, ahol már maga a rendező is jelen volt a film színészeivel és egész kis családjával együtt (nem, a beszélő állatok nem jöttek).
Minél több filmet látunk egy rendezőről annál jobban hisszük, hogy ismerjük, ezért is voltam különösen kíváncsi az ezt követő beszélgetésre Hajduval. Persze, egy rendezőről sok minden kiderül(het) a filmjein keresztül: adott a lehetőség, hogy fellapozzuk a filmes magazinokat, párat kattintva a neten elolvassunk egy kritikát, vagy egy esetleg többet mondó beszélgetést, de a személyes benyomás mégis más.
Eljött ez a pillanat is: ott ültünk egy légtérben egy tucat másik emberrel, egy kissé gyakorlatlannak tűnő kérdezővel, aki a lehető legfantáziátlanabb kérdéseket tette fel és igyekezett a beszélgetést az előre elképzelt mederben tartani, valamint a rendezővel, akiről az egész hétvége szólt, és aki mentette a helyzetet, ahogy csak tudta. A legsivárabb kérdésekre is igyekezett sztorikkal, elrugaszkodott válaszokkal előállni, így sikerült fenntartania a figyelmét annak a kb. 15 embernek (akik továbbra is többnyire színészkollégák, munkatársak, újságírók, betévedt fröccsözni vágyók), akik ott voltak.
A maximum egy órás beszélgetés alatt legalább háromszor került szóba a filmkészítés és a filmkészítő nehéz sorsa. Nem didaktikusan, egyszerűen csak valami mélyről jövő fájdalommal. Ehhez elsősorban gondolom az adta meg az alapot, hogy a héten mozikba kerülő legújabb filmje a Délibáb rengeteg megpróbáltatáson ment keresztül mire nagyon lassan elkészült. Hajdu Szabolcsnak ez sajna nem volt újdonság, ő is abba a rendezőgenerációba tartozik, amelyik indulásakor megsínylette a magyar játékfilmgyártás anyagi szűkölködését. A Délibáb viszontagságaival kapcsolatban túlságosan mély részletekbe azért nem bocsátkozott, hiszen nem a sirám volt a lényeg, csak némi betekintést adott, hogy laikusként is átérezhessük, hogy a filmkészítés milyen „kínszenvedéseket” hordoz magában. Hajdu válasza erre az, hogy hit kell hozzá, nagyon erős hit, hogy végig lehessen vinni, amit elképzelt, kitalált, hogy új utakat törhessen, új elemekkel operáljon. Ezt a hitet pedig ki is kell dolgozni, „különben benn rohad”.
A korábbi hírekkel ellentétben Hajdu most határozottan leszögezte, hogy (még) nem pártol el a filmkészítéstől, van legalábbis két filmterve, amit feltétlenül meg kell valósítania. Ezek közül az egyik egy már 2012-ben elkezdett, Dosztojevszkij egyik regénye által inspirált alkotás, amihez már egy amerikai támogató és a neki tett ígéret is köti a rendezőt.
Kíváncsi voltam mennyire tolódik majd el a beszélgetés a mozikban a héten debütáló Délibáb irányába, de nem élvezett kiemelt figyelmet az életművön belül. A közönségtalálkozó egyértelműen a rendezőről szólt, a gondolkodásáról, az életéről – és mellesleg a filmjeiről. Persze, ezek oly módon is összefüggenek, ahogy nem okvetlenül gondolnánk: példaképeként például elsősorban John Cassavetest említette – viszont nem a filmkészítési hasonlóságok miatt, hiszen azok nincsenek, sokkal inkább emberi, személyes vonalon. Mint mondja, példaképeiből is inkább személyiségében, önmaga építkezik, semmint filmjei. Zárásképpen pedig, miután megtekerte sokadik cigarettáját is, visszakúszott a beszélgetésbe a hatalom és az elnyomás, ami szerves része és tematikája három, ezen keresztül trilógiává formálódó filmjének (és szervesen az életének is). Ezek a Fehér tenyér, a Bibliotheque Pascal és a Délibáb.
Jó volt elmerülni egy életműben, koncentráltan megfigyelni egy művészi életpálya állomásait, sodródni a filmek hangulatával, az érzésekkel, újra átélni egyes életszakaszokat, elgondolkodni a valóságon a mesés keretek között.
Mert nekem a mese az, ami valahol minden Hajdu Szabolcs filmet összefog. Minden történetben ott van a gazdag rendezői képzelet, amire mindenkor lehet támaszkodni – a kilátástalanban, a reménytelennek tűnőben, a légüresben, a nyomorúságosban, de a boldogságosban, az önfeledtben és vágyakkal teliben is.
