Hát, Ned Benson nem lesz a kedvenc rendezőnk. Pedig mekkora ötlet jutott az ő eszébe! Hogy két filmet is rendez, ugyanazt a kapcsolatot bemutatva! Mi ebből most az Egy szerelem története: a nő című részt néztük meg, és a látottak alapján egészen biztos, hogy az Egy szerelem története: a férfira már egyáltalán soha, de soha nem fog sor kerülni.
Gyorsan elolvastuk a történet Port-on leírt tartalmát, és rájöttünk, igen, tényleg azt gondolták ennek a szörnyen unalmas másfél órának az elkövetői, hogy a nézőnek nem lesz evidens a szerelmi dráma csattanója körülbelül a hatodik percnél. Pedig az, és innentől kezdve már csak keresgélni lehet az okokat a film miértjére, de igazából nincsenek.
A film Eleanor Rigby (Jessica Chastain)öngyilkossági kísérletével kezdődik, de a huszadik percnél már őszintén kívántuk, bárcsak sikerült volna neki. A Beatleses névválasztás pontosan annyira fontos eleme a filmnek, hogy az egyik szereplő egy adott pillanatban meg is kérdezi: Ó, ez a sok magányos ember, vajon honnan került ide? (All the lonely people. Where do they all come from?), ami ugyebár a számban hangzik el. Lábadozás után főhősnőnk a szüleihez kerül, próbálja újra felépíteni az életét, csakhogy egy képet azonnal levesznek a falról, amikor hazaérkezik, és persze eközben pontosan látható a néző számára, hogy ezen a képen mi szerepel. Vagy legalábbis nagyon is sejthető.
A szerelem történetéről semmi nem derül ki, azt leszámítva, hogy a főhősnő volt szerelmes, és mint a szerelmesek általában ilyenkor szerelmes dolgokat cselekedett (például rettenetesen meglepő módon dugott autóban meg hempergett a fűben), miközben szerelmesen nézett. Mindezt olyan dramaturgiai hibákkal próbálják egyetlen villantás nélkül emlékezetessé tenni mint, hogy reggelből tök váratlanul éjszaka lesz vagy, hogy nem tud a pár a szakadó esőben elindulni autójukkal egy elromlott ablaktörlő miatt, ám az eretvágós civakodás után mégis elindulnak, és hoppá, az ablaktölő tökéletesen működik). A volt férj szerepe tulajdonképpen elhanyagolható, de minek is, amikor neki egy másik száz percet szánt a rendező, de abban feltehetően legalább van dugás. A viccet félretéve, el tudnánk képzelni simán egy szex nélküli szerelmes filmet, de azért az nem árt, ha 100 perc alatt mondjuk történik az agonizáláson kívül bármi is.
A főhősnő nagyon csinos, de egyáltalán nem jófej, kábé két nagy pofon kéne neki, de azt sem alkoholista anyjától, sem pszichológus apjától nem kapja meg (mi több, egy adott ponton felmerül, hogy a faterhez menjen pszihoterápiára, amire apuka csak annyit jegyez meg, hogy nem jó ötlet; pedig ennél nagyobb faszságot a filmtörténetben keveset hallottunk, azzal együtt se, hogy láttunk már egy csomó magyar filmet is). Még a húga is csak egyszer mondja a képébe, hogy rátelepedett a családra, de akkor is ő jön ki belőle rosszul. Összeségében totál felesleges pénzt költeni erre a borzalomra, ami néha szépen van fényképezve, meg a család és a csaj sem játszik rosszul, de ez az egész kábé annyira érdekes, mint egy pattanás kinyomása. Mondjuk, abban legalább van feszültség.
