Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mészáros Máté, a Wim Vandekeybus vezette belga Ultima Vez társulat tagja legújabb darabjában az elmúlás-rombolás-újrateremtett valóságok különös háromszögére koncentrál. Alkotótársul olyan magyar táncművészeket választott, akik tanulmányaikat vagy külhoni intézetekben folytatták, vagy jelenleg is külföldön dolgoznak. Ő végül Szeged mellett döntött, elsősorban a családja miatt, de nagyon örül annak, hogy a világ telis-tele van magyar táncosokkal.
Most itthon rendezel a Trafóban, de sokáig éltél és dolgoztál külföldön, Belgiumban például a híres társulattal, az Ultima Vezzel, akik híresek arról, hogy szöveget is alkalmaznak az előadásaikban. Nagyon érdekelne, hogy kell ezt elképzelni: írott műre születik meg a tánc vagy szöveget írtok a mozdulataitokhoz?
Műadaptáció még nem fordult elő, amióta én ott vagyok, hanem mindig a szituációhoz alkalmazkodó párbeszédet írják a táncosok vagy a dramaturg. A színpadon megszólalni táncosként mindig érdekes dolog. Eleinte elég mókásan hangzik, és sokszor nem is nagyon találjuk a hangot, hiszen ez egy másik szakma. De aztán mindig jönnek segíteni színészek, meg beszédcoach-ok, meg általában a rendező sem véletlenül kéri ezt, tehát onnan is inspirálódhat az ember. Egy idő után rá lehet érezni, és onnan kezdve jönnek az ötletek is.
Erre különben a közérthetőség miatt van általában szükség?
Az Ultima Vez formanyelvéhez hozzátartozik, mert ők fizikai színházat csinálnak. Tágabb körben értelmezhető előadásokat hoznak létre, az utolsóban például fotó volt jelen a színpadon. A szöveg fontos része az előadásaiknak, mert a témákat, amikről beszélnek nem lehet tisztán tánccal elmondani. Az Ultima Vez színházasabban fogalmaz, mint amit általában én és a táncosok csinálnak.
Jó, akkor beszéljünk arról, amit most csinálsz, azaz a Hinoki című darabról a Trafóban. Ez egy fenyőféle, annyi világos, de mi köze lesz ennek a darabhoz?
Nagyon megtetszett a fának a neve, de a darabhoz szervesen nem kapcsolódik. Olyan mint az ember neve, az sem fogja leírni a személyiségét. Nyilván ebből is építkezünk, volt egy történet, amit a táncosokkal megosztottam, és abból kezdtük el a darabot felépíteni.
Hogy talált meg a lehetőség, hogy a Trafóban rendezz?
Elég különös felkérés volt. Az Ultima vez-nek van egy olyan programja, hogy felajánlanak az együttes táncosainak darabkészítési lehetőséget, és ez rám esett egy pár éve. Ezzel a megkereséssel mentem a Trafóhoz, akik mint befogadóhely abszolút segítőkészek voltak. Aztán kerültem a SÍN-nel össze, akik meg a lebonyolítást vállalták, próbahelyet adtak és anyagilag is beszálltak. Három koproducer közös formálódása révén fog megszületni a darab, de a kezdeti lökést a belgák adták.
Mi volt meg először a fejedben a téma, a zene vagy akár csak egy mozdulat?
Én a gondolatiságból dolgozom, elolvasok valamit, ahhoz írok szövegeket, de ezek nem kerülnek bele a darabba, csak behatárolják a logikát, amit körbe akarok járni. Aztán elkezdjük keresgélni a mozdulatokat, amik érzelmi töltetből indulnak. Ez azt jelenti, hogy nem pusztán mozdulatokat gyártunk, hanem megkeressük azt az érzelmi állapotot, ami produkálja, hogy elinduljon egy mozdulat. Aztán ha ezt sikerül definiálni, akkor ki kell fejleszteni a mozgásrendszert. Együtt találjuk ki a jeleneteket, ha csak a rendezői feladataim nézem, kábé húsz százalékban az enyém az előadás. A kortárs táncban minden újonnan születik. Nagyon kevés olyan elem van, amit újrahasznosítunk, még akkor is ha két kéz, két láb van. Az érzelmi állapotokat követve mindig egész másképp lehet megmozdulni. És ehhez jön a zene.
Porteleki Áronnal dolgozol, aki nemcsak zeneszerződ, de a színpadon is ott lesz veletek. Ez azt jelenti, hogy végigüli a próbákat is?
Igen, pedig ő egy nagyon elfoglalt ember, de sokszor van jelen. Emellett otthon is gyártja a témákat, hiszen megkapja a videókat a próbákról. Neki ugyanolyan fontos a darab gondolatisága. Elég komplex folyamat az ő munkája is, ráadásul egyedül lesz rengeteg hangszerrel a színpadon.
Nem sokkal nehezebb élőzenével dolgozni?
De. Viszont sokkal jobb valamit megteremteni, mint egy már létező dolgot felhasználni és újraértelmezni. Sokkal nehezebb, mert minden este, amikor hazamész szét van szakadva a fejed, a tested a lelked, mert mindig boncolgatod, hiszen újat akarsz csinálni. De előbb-utóbb csak kell értelmezni, hogy mi ez az egész. Egy idő után el lehet veszíteni a talajt, de a három hónap elég arra, hogy összehúzza a előadást végére, letisztítva, hogy mi az az új, amit megteremtettünk. Mindig az adott darabhoz kell megkeresni a legjobb formát. A világítás is nagyon fontos, most Stadler Ferenccel tudok együtt dolgozni, és ebben a magyar és a külföldi módszer nagyon eltér, mert ő például csak a végén kapcsolódik be a munkába, pedig nagyon sokat tud segíteni, ha a kezdetektől világítanak. Itthon ez elképzelhetetlen, hiszen van mondjuk 15 bemutatója egy évben, esélye se lenne végigülni a próbákat.
Miről fog szólni a Hinoki? Mit jelent az "elmúlás, rombolás, újrateremtett valóságok háromszöge"?
Vannak hívószavak, de ettől függetlenül, mi az egészet elég egyszerűen próbáljuk értelmezni. Akár a saját életemből is fakadhatna az alaphelyzet. Rombolásról nekem magam, vagy egy kapcsolat szétrombolása jut eszembe, és az emberek egymás közti viszonyrendszeréből indulunk ki, ezeknek az építéséből, rombolásából, az ismétlődésből, az élet periódusosságából. Abból, hogy bizonyos helyzetek előkerülnek gyerek-, felnőtt- és öregkorban, és mindig máshogy látod ezeket. Benne van a kapcsolat a természet és ember között, ahogy az is, mit teszünk a környezetünkkel, hogy miben élünk. De a három hívószó úgy működik, hogy megnézzük, milyen érzelmet provokál ki, és ehhez keresünk mozgást. Ezekből a gondolatokból nem klasszikus értelemben vett táncmozdulatok születnek, hanem egy mozgássor. Rombolásnál például nehéz szépen, esztétikusan mozogni, így ehhez is ki kellett találjunk egy formát.
A szereplőidet te választottad?
Igen, ez egy nagyon erős csapat, akik hasonló iskolákban nevelkedtek, vannak köztük, akik osztálytársak is voltak. Igazából a közös pont ott van, hogy nagyon sokan a csapatból amúgy külföldön dolgoznak, és csak azért jöttek most haza, hogy ez a munkájuk megszülessen. Elég fix volt a társaság, mégis szerettem volna megnézni olyat is, akit nem ismertem, így találkoztam Dányi Vicával, aki szuper jól működik a csapatban.
Akkor ti ugyanúgy kasztingoltok, mint a film- és színházrendezők sok esetben.
Igen, ez teljesen normális. Van hogy hetekig tart, van amikor egy nap alatt lezavarják. Mindenhol mások az igények, más típusú táncosokat keresnek, ez csak a kasztingokon szokott kiderülni.
Előfordul, hogy megállapítod a nemzetiséget a táncos mozgásáról?
Ez talán túlzás, de hogy hányféle emberrel dolgozhatott vagy, hogy milyen irányban, azt mindenképp látni. Vannak nagy csapásvonalak a kortárs táncban, és ha elmerül ebben az ember, akkor az beleivódik a testébe és megmutatkozik abban, ahogy mozog. Fel lehet ismerni, hogy ki honnan jön, de a nemzetiségre inkább a temperamentumból lehet következtetni, az meg egy másik dolog, nem kell hozzá táncosnak lenni. Öt-hat éve vettem észre, hogy jelen van egy nagyon erős magyar nyomás, bárhová megyek, mindenhol találkozok magyar táncosokkal. Ez azt jelenti, hogy van egy olyan képzési rendszer itthon, ami helyzetbe hozza a magyar táncosokat is, azaz van egy nagyon erős technikai képzés és egyfajta kelet-európai mentalitásból fakadó érzékenység, ami nem minden nemzetben van meg. Pedig a kettő kombinációja elég jól szokott működni.
Itthon a balett az erősebb vonal vagy a kortárs tánc?
Mindkettő, de nyilván a baletthagyományok sokkal jobban beépültek a magyar táncéletbe, csak az eltelt évek arányához képest is. Szerencsére nagyon jó táncosaink vannak mindkét műfajban itthon és a nagyvilágban is. Nekünk könnyebb országot váltani, kevés az a hely a világon, ahol a tánc alapfelvétele a tökéletes nyelvtudás, ezáltal sokkal többet mozoghatunk, de ettől függetlenül itthon is zseniális táncosok vannak.
Mi az, amiben teljesen más külföldön dolgozni?
A skandináv országokban van egy olyan biztonság, amitől nem a mindennapi létfenntartáson agyalsz. Ettől függetlenül ott is nagy kihívás, hogy miért mész be a terembe, mit akarsz elmondani. Nekem egy idő után elegem lett abból, hogy nem volt semmilyen külső hatás, ami ezt generálhatta volna. Belgiumban ez más, mert ugyan ott is jelen van a nyugalom, meg biztonság, de emellett van bennük egyfajta olyan fanatizmus, ami sehol máshol nem tapasztalható. Olyan fontosságot élvez a kultúrán belül a tánc, ami egytől egészen másfajta darabok készülnek, mint ahol nincs meg ez az őrült vágy az alkotásra.
Például itthon?
Itthon az a baj, hogy minden onnan indul, hogy mi van, ha nem halunk éhen. Mi van, ha van pénz még egy táncosra. Ettől függetlenül nagyon jó előadások születnek.
A közönség mennyire becsüli a táncot itthon?
Inkább a szakmának játszunk sajnos. Van egy erős réteg ugyan, aki jár kortárs táncokra, de nem úgy mint Belgiumban, ahol öt éven át a legeslegutolsó városban is csak telt ház előtt játszottam. Ők olyan szinten integrálták a kultúrába a kortárs táncot, hogy hozzászoktak az emberek. De erre nekik volt mondjuk huszonöt évük, így van egy másfajta viszonyulási rendszerük is. Itthon is van érdeklődés, de nem fed le elég széles réteget. Aztán az is lehet, hogy ez az előadásokon, vagy a nézők szocializásásán is múlik, esetleg azon, hogy mit szeretnénk nekik megmutatni.
Vagy csak azon, amit már említettél is, hogy fontosabb dolgokra kell költsenek.
Nyilván számít, hogy külföldön sehol nem probléma a színházjegy megvásárlása, vagy akár egy héten többször is elmenni színházba.
Te miért azt választottad, hogy hazaköltözöl Szegedre?
Táncosoknál mindig változik, hogy hol élnek. Az elmúlt négy évemet Belgiumban töltöttem, de éltem négy évet Norvégiában, pár hónapot Barcelonában, és megfordultam sokfelé, ennek utolsó állomása lett Belgium. Jelenleg ingázok Szeged, Budapest és Belgium között. Az elmúlt három évben sokkal többet dolgoztam itthon, nagyon jó munkáim voltak Duda Évával, a Közép-Európa Táncszínházzal, vagy az egri Gárdonyi Géza Színház tánckarával és tanítottam is. A családdal mindehol együtt voltunk külföldön, Norvégiában születtet a fiam, Belgiumban a kislányom, de egy idő után elkezdett fárasztóvá válni a gyökértelenség, különösen a gyerekeknek, így muszáj volt mérlegelnünk. Külföldi turnéra itthonról is tudok menni, és nem akartam, hogy a gyerekeim Belgiumban járjanak iskolába, így legalább a család akkor is közel van, ha én nem vagyok otthon.
