Louis de Funès Pierre Richard óta nem volt meghatározó alakja a francia vígjátékoknak, ám most nagyon úgy fest, hogy Dany Boon elhatározta, átveszi a stafétát és újra halhatatlanná teszi a francia vígjátékokat. Hogy ez nem is teljesen légből kapott gondolat, látszik abból is, hogy a rendező/forgatókönyvíró/színész legújabb filmje a Szuper-hipochonder hazájában az idei év eddigi második legnagyobb kasszasikere lett, úgy, hogy valamennyi idei amerikai blockbustert is maga mögé utasította.
Persze attól még, hogy a franciák totál hülyék, nem biztos, hogy az egész világ újra fejet fog hajtani válogatott ökörségeik előtt, még akkor sem, ha Dany Boon már bizonyított olyan filmekkel, mint a (tényleg, mi kérünk elnézést a címekért) Finánc a pácban, Micmacs - (N)agyban megy a kavarás, és az Isten hozott az Isten háta mögött.
Aztán csak az is lehet, hogy Párizsban is sok a hipochonder, elvégre mi is azért ültünk be a moziba, megnézni ezt a marhaságot, mert valamilyen szinten mindig betegnek érezzük magunkat. Ebben a filmben ugyanis a főhős, Romain Faubert egy pszichiátria eset, aki 39 éves korára annyit értett meg az életből, hogy a világon mindenhol bacilusok várják, és ezt valamiért pszichológus helyett egy belgyógyásszal (Kad Merad) vitatja meg, akit a legjobb barátjának tart. Az orvosnak (és családjának) persze az agyára megy, de ahelyett, hogy az orvos haver beajánlaná feleségéhez (Judith El Zein), aki legalább tényleg pszichológus, inkább elhatározza, keres neki egy nőt, majd az kigyógyítja.
Innentől nagyjából elképzelhető, hogy mi történik: főhősünk mindennek kiadja magát, ami soha nem volt és nem is lesz, de érdekes módon a film akkor kezd el csak működni, amikor már túlestünk néhány szerencsétlen, netes randevún. Addig ugyanis maximum idegesítő. Sajnos Dany Boon ugyanis nem annyira izgalmas figura, hogy órákig azon nevessen az ember, hogyan dönti magába a kézfertőtlenítő folyadékot, miután elesett a latyakos párizsi utcán, az meg végképp érthetetlen, hogy miért akarná magát másnak kiadni, mint aki, mikor amúgy sem ér hozzá semmihez, ami nem higiénikus, tehát eleve elképzelhetetlen például, hogy megcsókoljon egy nőt.
Így a film első fél órája inkább csak merő szenvedés, unalomig ismert poénokkal, amik egy kórosan hipochonder férfivel megtörténhetnek. Aztán mégis történik benne valami, és a félreértések vígjátéka kezdetét veszi, amiben elég nagy szerep jut a film női főszereplőjének, Alice Polnak. A színésznő ugyanis egészen fantasztikusan hozza az orvos húgát alakító keleti-európai menekültet, akinek az ereiben még buzog a forradalmi vér ("Szorgos népünk győzni fog"), annak ellenére, hogy harmadgenerációs menekült.
Érdekes, hogy amikor valami olyan történettel áll elő a világ, ami valahol egy kelet-európai háborúban zajlik (Amikor a farok csóválja), olyankor tényleg a valóságban is dúl a háború a környéken, ezért aztán nem lehet mindig felhőtlenül nevetgélni a jeleneteken (amik közül sokat Magyarországon vettek fel amúgy). De ha ettől eltekintünk, és elhisszük, hogy a baltával jóképűre faragott arcú fickó nem vérbeli párizsi, hanem igazi forradalmár (Jean-Yves Berteloot) Cserkisztánból (tényleg ez a kitalált hely neve), és hogy orvos főhősünk húgának egyedüli életcélja a menekültek, kiváltképp a főforradalmár pátyolgatása, akkor nagy baj nem lehet, sőt megkockáztatjuk, hogy élvezni is tudja a vígjátékot.
