Március 28-ig látható a Magyar Hippik című kiállítás a budapesti kArton Galériában, amely a 1960-as és 70-es évek hazai ellenállási kultúráját, pontosabban az Amerikában induló hippi mozgalom magyar változatát mutatja be. A kiállítás anyaga vegyes, hiszen a fotó- és videóművészeti alkotások mellett megjelennek filmplakátok, a hippi életérzést bemutató fényképfalak, szógyűjtemény, sőt, Mészáros Márta Szép lányok, ne sírjatok című zenés hippifilmje is, amelynek ismert, színes plakátját Kemény György tervezte. A kiállítás így egyszerre mutatja be a korszak underground képzőművészetének bizonyos részeit, és a valódi dokumentumokon keresztül a társadalom különféle csoportjait, a galeriket, a lázadókat, a művészeket és a polgárpukkasztókat is.
De kik azok a magyar hippik?
A kiállítás fő kérdésfelvetése, hogy létezett-e magyar hippimozgalom, és ha igen, mennyire hasonlított az eredeti amerikai szubkultúrára? Az első kérdésre a válasz úgy tűnik, egyértelmű igen, a második viszont ennél jóval bonyolultabb. Magyarországra a hippimozgalom – mint minden más is – szűk tíz éves késéssel jutott el. Amerikában a hippik a vietnámi háború és a társadalmi kirekesztés ellen tiltakoztak, mozgalmaiknak aktivistáik voltak – nem eredménytelenül. Magyarországon a Kádár-rendszer, bármilyen puhának is mondják, diktatúra volt. Az értelmiségiek, a fiatalok, az underground és ellenálló kultúra tagjai kizárólag privát terekben, lakásokban, kocsmákban találkozva beszélhettek arról, amelyet a hivatalos politika nem tűrt meg. A kis közösségek is tele voltak besúgókkal, akik együtt buliztak és söröztek kultúrharcosokkal. Fájóan ismerős kezd lenni mindez azoknak is, akik a magyar hippik virágzásának idején még meg sem születtek. A hivatalos kultúrpolitika a Kádár-rendszerben is elutasított mindent, ami nyugatról jött, ami új, meghökkentő és szabad volt.
A Magyar Hippik kiállítást hosszas kutató-és gyűjtőmunka, valamint válogatás előzte meg, hiszen a hely hiánya miatt erősen meg kellett húzni az egyébként bőséges, bár leginkább magántulajdonban lévő, és még nagyrészt feltáratlan anyagot. A kiállítás készítésében, illetve a katalógus megírásában közreműködött dr. Mezey András, becenevén Golyó, aki a korszak egyik fontos figurája, egyben krónikása is volt. Ő állította össze például azt a szógyűjteményt, amelyet a kiállítás második termében falszövegként olvashat a látogató, és amely a korszak jellegzetese kifejezéseivel elrepíti a látogatót a kiállítás által feldolgozott évtizedekbe. Neva ing, orkán kabát, útlevélkérelem, kommunista műszak, stampedli, határsáv, telex, Hazafias Népfront, hajpajesz, Egyetem presszó, vörös zászló, citrompótló, tweed zakó, diólikőr, disszidálás, úttörőtábor, filmhíradó, fakabát, bélás – olvassuk egymás után a hömpölygő szóáradatot, és máris vágyódással kevert nosztalgia ébred a zsarnokságban is a szabadság útját járó közösség iránt.
A papa szolgálati útra ment
Az is roppant izgalmas, hogy a magyar hippik, lázadók között kifejezetten sok volt politikai káderek gyereke, rokona. Mezey András Golyó így ír erről My Generation című visszaemlékezében: „A fejesek gyerekei legtöbbször közénk húztak. A Móriczba rengeteg fejes gyereke járt a Káder dűlőről: a Pasarétről és a Rózsadombról, és szinte kivétel nélkül ők is annak a kultúrának lettek a befogadói és terjesztői, amit akkor beatnek neveztek. Sőt ők még inkább, hiszen a papa nyugatra járt, és volt miből hozni lemezjátszót, lemezeket, gitárt, farmert.” Az 1960-as évek elején alakuló együttesek, az Illés, a Metro és az Omega az induláskor még lúzer műszálas öltönyökben léptek színpadra, a közönség pedig ünneplős nejloningben ment kulturáltan szórakozni és Bambit inni. Ezt néhány év leforgása alatt leváltotta a színes ing, a farmer és a hosszú haj, Bambi helyett pedig sörrel és keverttel dobták fel a félig illegális bulikat a belvárosi hippi fiatalok. „Virágmintás ing, bokáig érő csőnadrág, rózsaszín zokni és vászon vagy kordbársony cipő volt a kötelező viselet, enervált, görnyedt járással és „belvárosi” frizurával (középen kettéválasztott, fölfelé bodorított haj, kétoldalt hosszú hajpajesszal).”
A Magyar Hippik kiállítás remekül visszahozza ezt a kort, olyan alkotók műveivel mint Kemény György, Veszely Ferenc, Konkoly Gyula, Vető János, Méhes Lóránt, vagy a Kex-együttes alapítója, Baksa-Soós János. Ezek a figurák nemcsak a művészettel, hanem a lázadással is hivatásszerűen foglalkoztak. Közülük már sokan nem élnek, vagy betegek – a szex, drogok és rockandroll életforma komolyan véve nem sokaknak tesz jót. Sokan disszidáltak, ahogyan az a kiállításban egy külön fényképfalon látható is, sokan eltűntek, beilleszkedtek, néhányan pedig, ahogyan például Kovásznai György, ismert művészekké váltak.
Hippik és hipszterek
Fontos előzménye volt a hippimozgalomnak, hogy az 1960-as években Magyarországra is betört a beatzene, és megjelentek a beatköltők. Ők nemcsak a hippiknek, de a mai hipsztereknek is előképei voltak, hiszen saját magukat így nevezték. A Zabhegyező és az Úton hősei szabadon kószáltak, hogy megtalálják saját magukat. Az út az élet – olvasható Jack Kerouac kultuszkönyvében, mert aki sehol nincs otthon, az mindent megtehet.
A magyar hippiket is ez a szabadságvágy jellemezte. Végigstoppolták Magyarországot és Európát, detoxikálóban aludtak Krakkóban, farmert csempésztek Kelet-Berlinből, konyakot loptak Bulgáriában, csillagos nyári éjszakákon zenével, művészettel és legális drogokkal váltották meg a világot - kár, hogy egyelőre úgy néz ki, fölöslegesen.
