Vajdai Vilmos sokoldalú művész: színész, rendező, dj, alkalmi képzőművész. Az általa alapított TÁP Színház most fiatal, állandó társulattal kísérletezik a Jurányiban egyelőre pénz nélkül. Jelenről, múltról és az esetleges jövőről faggattuk, de elkalandoztunk.
Szerinted mit jelenthet az, hogy hazánk "egyik legnehezebben kategorizálható művésze" volnál? Ezt a Wikipédián olvastuk rólad.
Nem tudom, talán azt, hogy akár csak a TÁP Színházon belül is rengeteg dolgot csináltam. Talán azt, hogy volt már kiállításom is, pedig nem vagyok képzőművész. Vagy, hogy sokáig zenéltem a Korai Örömmel, de persze nem én alapítottam, ahogy ez tévesen itt-ott megjelent. Öt-hat évig voltam a zenekar tagja. Vagy hogy dj-ként is dolgozom, de már nem velük.
A TÁP Színház régebben nagyjából engem jelentett, csak az elmúlt években próbálok ezen változtatni és társakat hívni. Olyanokat keresek, akik valamennyire ezen az eszmén belül mozognak. A Nemzeti Táppal sem egyfajta rendszerben dolgozunk, vannak ad hoc előadásaink, van egy "alvó ügynök" csapatunk, amelyik képzőművészeti ügyekkel foglalkozik, és akad olyan előadástípusunk, ami direkt rossz. Aztán csinálok performansz jellegű előadásokat, meg „rendes“ színdarabokat, normál próbaidővel, és persze megfordulok nagyszínházi közegben is. Nem olyan régen például megint elkezdtük a hétfői előadásokat. Hát, ebbe becsúszik néha egy-egy rosszabb.
A Nemzeti Táp fiatal színészekkel minden hónap első hétfőjén lép fel, mindössze pár órás próbával. Nem arról van szó, hogy kevés az idő az előállításra?
Az idő az egyszeri előadások gyakorlatában nincs feltétlenül függvényben a minőséggel. Elég nagy rutinom van ezek létrehozásában, de a bukta is benne van a pakliban. Ilyenből régen nagyon sokat csináltam. Még a kezdetekben, a Tilos az Á-s időszakban egy-két évig minden héten új előadást mutattunk be, aztán a Süss Fel Nap volt a következő helyszín, ahol újra elkezdtünk egy új sorozatot. Az ilyen típusú előadások kifáradnak egy idő után.
Még úgyis, hogy mindig másokkal dolgozol? Tényleg, mennyire van ez így?
A színészek folyton változtak. Mivel a Katonában játszom, ezért például sok embert onnan is hívtam, de a színházi szakmából is sok embert ismerek, így rengetegen megfordultak már a TÁP-ban az elmúlt 21 évben. Amatőrök-civilek egyaránt szívesen voltak látva, szeretem a friss arcokat.
Most ugyanennek a korszaknak van itt az ideje?
Valamennyire igen, de most először van komplett társulata a TÁP Színháznak, ugyan fizetés nélkül, és most új utakat is keresgélünk. Egy nagyon jó csapat állt össze, akikkel folyamatosan lehet együtt dolgozni, mert máshol éppen nincs sok munkájuk. Azt tapasztalom, hogy bár a társulat a legmagasabb létforma, azt sem kell mindenhol erőltetni. Ez a kőszínházi, állandó társulati forma amúgy is felbomlani látszik. Mégis, a színházi munka legmagasabb formájának a társulati létet tartom, azaz a rendszeres műhelymunkát egy állandó csapattal. Így biztos, hogy magasabb szintekre lehet eljutni, és mi most valami ilyesmivel kísérletezünk.
De ez furcsa, mert azt mondod, hogy míg a kőszínházban felbomlik a társulati lét, te pont megpróbálsz létrehozni egyet.
Ez két különböző dolog. Egyrészről csinálom a nagyobb, hosszabb próbával létrejövő előadásokat, amik nagyobb költségvetésűek, ami azt jelenti, hogy pályáztunk és kaptunk is rá pénzeket. Ezeket viszont nagyon nehezen tudjuk játszani, mert roppant nehéz a színészeket egyeztetni, akárhonnan jönnek is, kőszínházból vagy a független térből. Az egyeztetés folyamatosan az összeomlás szélén egyensúlyoz. Mostmár az éjszakai időre is nehéz előadást tenni, mert sokszor már az is telített, ráadásul a nézők szempontjából is elég problémás.
Mintha régebben jobban elvált volna a kőszínház és az alternatív előadások közönsége.
A Süss Fel Napban látható volt, hogy milyen a közönségünk, magam is meglepődtem, hogy milyen sokféle. Nagyon sok fiatal jött, de az idősebb korosztály is lemerészkedett egy ilyen sötét éjszakai klubba. Volt olyan, aki egyébként nem járt színházba, de utána rákapott. A Varieté általában tele van, de az egyéb előadásainknál sincs probléma a közönséggel. Mindig félünk, hogy nem jönnek, de sokszor teltházzal játszunk. Amúgy, ha csak húsz kíváncsi emberből áll a nézősereg egy performansz jellegű előadásnál, az sem bánt. Tudom, hogy milyen nehéz közönséget szervezni, főleg úgy, hogy játszunk a Kamrában, a Jurányiban, a Tháliában. Most már inkább a Jurányira koncentrálódnak az előadások, csak már itt is egyre nehezebb az egyeztetés, mivel annyi előadás van, hogy alig férnek el. Már van egy saját termünk, a Kurátorok remixet például ott játsszuk. Megcsináltuk a termet színházi formára, nyolcvan ember kényelmesen elfér.
A Katona közönsége, vagy a Vígszínház közönsége megnézi a TÁP színház előadásait?
A Süss fel napban kineveltünk egy fiatal közönségréteget, akik azelőtt nem jártak színházba. A Katonának volt egy nagyon erős közönsége, akik a színházzal együtt kicsit ... szóval egyszercsak hiányoztak a fiatalok. De most úgy érzem, elég jó úton járunk, megint sok fiatal is jár a Katonába, erre jó dolgokat talált ki a színház. Sok előadás van, ami jobban megszólítja a fiatalabb korosztályt, és tele vagyunk különböző ifjúsági programokkal. Azt is gondolom, hogy vannak sokan akik a Süss Fel Napban kezdtek színházba járni ránk, aztán átszoktak a Katonába is. Sokan meg azért jöttek TÁP-ra, mert a Katonából ismertek engem, vagy azokat a kollégáimat, akik szívesen vagy a „kényszerem alatt“, a kérésemre jöttek játszani hozzánk! Tehát van átfedés. Persze nemcsak a Katonából voltak, vannak köztünk profi színészek, hanem mindenhonnan.
A Tilos az Á-ban kezdtem színházat csinálni, és akkor az volt az eszmém, hogy olyan közönséget kell behozni, akik egyébként nem járnak színházba. Az pedig akkor például a partik közönsége volt. Ennek lett is eredménye, de közben azt is tapasztaltam, hogy aki korábban nem járt színházba, egészen mást várt. Ők konzervatív színházi ízléssel-elvárással rendelkeztek, amit még valahonnan a kötelező iskolai színházlátogatásokból hozhattak magukkal, talán még gyerekkorukból. Mi meg csináltunk nekik avantgárd színházat! Ilyen szempontból jobb a kőszínházon edzett és abba belefáradt néző, mert nekik mindenképpen tudtunk frissülést nyújtani. A Katonában úgy érzem, nincs gond, ott érzékeny, intenzív munka folyik a kor számos elvárásának, kihívásának megfelelően. A közönség behozatalával sincs probléma. De sok más kőszínházban úgy tudom, ez nehezebben megy.
Ettől függetlenül elképzelhető, hogy 10-15 éven belül nem lesz állandó társulat a kőszínházakban?
Nem pontosan érzékelem az időt ilyen szempontból. Nem mindig tudom, hogy valami öt éve történt vagy tíz év múlva fog, de biztos, hogy ebbe az irányba halad minden. Azért is próbálták a régi, nagy színházvezetők megóvni ezt a rendszert, mert ahhoz járt egyfajta anyagi támogatás is. Ez meg fog változni. A politika azért támogatja a változást, mert ilyenkor mindig talicskával lehet kivinni a pénzt a kultúrából, ahogyan ez történik most is. Egy idő után ki fog derülni, hogy másfajta struktúrák jobbak vagy modernebbek, jobban tudnak működni. Csak nem lesz annyi pénz benne és ezért egyre nehezebb lesz csinálni... ez egy ilyen paradoxon.
A színésznek mégis egy társulat nyújt biztonságot. A függetlenség totális bizonytalanság.
A mostani bemutatónk után sokat beszélgettem fiatalokkal. A függetlenség a megélhetés szempontjából bizonytalanságot is jelent, de 20-25-30 évesen egy ereje teljében lévő fiatalnak nem kell ezzel foglalkoznia. Persze, meg kell élni valamiből, kell enni, gondolkodni azon, hogyan alakul majd az élet, de ha valaki színházzal foglalkozik, nem lehet, hogy a legfontosabb a megélhetés, a meggazdagodás legyen. Ezzel szemben egy kőszínházban az ember nagyon bekategorizálódik. Nem jó, ha 20-30 évesen eldől, hogy miről szól majd a következő 20-30 év. Nehéz kilépni, ha besorolnak egy szerepkategóriába, és mondjuk nem az „élvonalba“ kerülsz. Ha ott tart a pályán, hogy jogosan főszerepeket játszik, az jó – de ha hátra vagy középre kerül, akkor ott is marad. Egyféle dolgot csinál, hasonló emberekkel, hasonló vezetéssel. A független életben viszont az ember rá van kényszerítve arra, hogy a magáét hozza elő, hogy magáért tegyen, és így leghamarabb önmagával azonossá váljon. A művészetekben, esetünkben a színházban, ez fontos, a legfontosabb!
Talán gyávaságból sem léptem ki a Katonából, meg azért sem, mert jó ott. De azért sem, mert az indulás táján nem volt még elég nyitott a tér. Szinte hobbiból, a magam indíttatásából csináltam. Most már valószínűleg több feltétel adott ahhoz, hogy valaki kilépjen. Vagy kevesebb. Lényegében totális bizonytalanság van. Egy folyamatosan működő színháznak szüksége van valamifajta biztonságra, kiszámíthatóságra, hogy ne csak fél-egy évre előre tudjon csak tervezni. Hogy lehessen látni a jövőt. Egy kőszínházban valamennyire lehet látni a jövőt. Ott sem mindig, de itt soha.
Ez mindig így volt a függetlenekkel.
Így, de ez biztos, hogy rossz! Évtizedek óta küzdünk, küzd a független réteg, hogy ne így legyen. Szép harc, nehéz harc, de legalább reménytelen! De például a kőszínházak ugyanúgy nem ismerik el a maguk helyén a függetleneket, átnéznek fölöttünk, és a legritkább esetben szolidárisak, ha baj van. Bizonyára az egyre szűkülő anyagi források miatti félelem miatt sem veszik tudomásul, hogy nem csak ők a színházi kultúra egyedüli letéteményesei és urai. Ugyanígy az egymást követő kulturális kormányzatok sem akarják érteni, hogy a színház, a kultúra továbbfejlődésének elengedhetetlen feltétele a gyökér ápolása és életben tartása, mert különben előbb-utóbb kidől a fa. Persze a folyama tos harc sok erőt is ad. Vagy vesz el.
