A Kossuth Lajos utca járókelői előtt időkapu nyílt. Ehhez normális esetben elég csak végigandalogni Budapest egyik leghosszabb sugárútján, ám a poros, kietlen, zömmel már lehúzott rolós boltok között akad egy, ahol még van élet, viszont tényleg megállt az idő. Ebben a kis borbélyüzletben rendezte be birodalmát Bán János, A borbély. Borotválásra invitálja a nézőket, ezeket a huszonegyedik századi lényeket, akik jórészének már fogalmuk sincs arról, milyen lehetett, amikor a férfiak még nem saját maguknak vágták a szakállt a három pengéjű, szőrszálakat gyökerestől irtó, eldobható borotvájukkal.
Alig negyven néző élvezheti egy időben a Katona József Színház és az Orlai Produkció közös előadását, ami Tolnai Ottó Végeladás című művéből készült, és ami egy, az őrület szélén álló borbély utolsó néhány borotválásába enged betekintést. Bán János, a borbély pedig mesél, miközben beretválja a bevállalós nézőt, de valahogy úgy, hogy közben végig baljós érzéseink támadnak, és felmerül bennünk, hogy akit ez a férfi megborotvál, az többé nem megy sehova. Ezt erősíti a díszlet is: a polcokon befőttesüvegekben szőrök állnak nevekkel, akadnak köztük híresebb, ismerősebb és teljesen hétköznapi nevek is, mind egy-egy néhai áldozat, aki a borbélyüzletben hagyta a szőrét, ha a lelkét nem is. Vagy azt is? Biztosat nem tudhatunk.
Közben a Kossuth Lajos utcán zajlik az élet. Sötétedés után inkább csak turisták mászkálnak a nyolcvanas évek óta még mindig nem eleget változott utcán, meglepődnek, hogy egy kirakat mögül emberek bámulnak rájuk. Benyitnak, kíváncsiak, Bán felajánlja a borotválást, leülnek, nem értik, elmennek. Ő meg közben csak mesél. Beszél a kuncsaftjairól, az apjáról, a feleségeiről (akik közül egynek a halálához elég sok köze van), vagy a nőről, aki a szeméremszőrét is vele nyíratta, és néha meghúzza a zsebében lapuló pálinkásüveget.
Minden megnyírttól fizetséget kér, de a DNS-ért cserébe ő is akar adni valamit, legyen az egy sokat látott kötél, vagy a volt feleség ruhája. Nem zökkenti ki semmi, ő csak a múltból itt ragadt bútordarab, amire már senkinek nincs szüksége, és ami már valójában semmit nem akar. Stílusgyakorlat ez: teszt a színésznek, meddig képes elvinni a koncentrációt; és felüdülés a nézőnek, mikor rájön, hogy szinte bármeddig.
A legtöbben mégsem értik, hogy amikor a nézőtérre zárja borbélyüzlete ajtaját ez a múlt századból ránk maradt, egy letűnt kor elfelejtett mesterségét gyakorló gyilkos, akkor meghalni megy; és visszavárják a színészt, hogy tapssal jutalmazzák. Pedig minden mozdulatán érződik, hogy nem jön vissza. Hogyan is jöhetne, hiszen nem is létezik.
