Emlékművek, mérgezett vizek
A nép ellensége című előadás nem száz éve játszódik, hanem ma. A Katona József Színházban bemutatott darab konfliktusa, hogy Tomas Stockmann (Fekete Ernő) felfedezi, a városban bátyja, Peter Stockmann polgármester (Kulka János) kérésére történelemhamisító emlékmű készül. Na jó, másról van szó: Stockmann doktor rájön, hogy a gyógyvíz, amelyre az egész város gazdasága épül, trágyával szennyezett és mérgező. Ezért pedig éppen apósa, Morten Kiil tímármester (Ujlaki Dénes) felelős. A bizonyító szakvéleményt lelkesen mutatja újságíró barátainak, majd a polgármesternek, hiszen már vannak tervei arra nézvést, hogyan lehetne megtisztítani a vizet. Csakhogy a nép érdeke nem ezt kívánja: a polgármester saját politikai ambíciói miatt elzárkózik a beismerés és a költséges átépítés elől. Az újságírók, és a város lakói, akik a darab elején támogatásukról biztosítják az orvost, végül viszont a polgármester mellé állnak, és Stockmann doktort nemcsak meghazudtolják, hanem meg is alázzák. És a nézők is hasonlóan érzik magukat, annyira átélhető mindaz, ami a színpadon történik.
Henrik Ibsen egy újságban megjelent rendőrségi hír nyomán írta A nép ellenségét, Stockmann doktort pedig részben saját magáról mintázta. 1848-ban, amikor kitört az első schleswig-holsteini háború, a húszéves Ibsen szenvedélyesen agitált a németek ellen. Látván, hogy honfitársai magukra hagyják a dánokat, egyre elkeseredettebben adott hangot annak, mennyire megveti a gyávaságukat.
Köszönjük, elnök úr
Az életmű többi darabjához képest kifejezetten radikális és szókimondó drámát tavaly áprilisban mutatták be a Katonában, Zsámbéki Gábor rendezésében. A naiv, igaza mellett a családja anyagi biztonsága árán is kiálló orvos szerepében Fekete Ernő, valamint a kényszeres, álszent, önző polgármester Kulka János tökéletes színészválasztás. Fekete nem először lényegül át az igazság naiv és neurotikus apostolává, Kulka pedig egyszerűen nem tud hibázni Peter, a polgármester szerepében: neki eddig mindent elhittünk (na jó, Magenheim dokin és Hippolyton kívül), és még gyengébb szerepekben is képes kiemelkedőt alakítani. Ezt a szerepet pedig mintha rá írták volna: Kulka kifejezetten brilliáns ugyanis az intellektuálisan gonosz, de valamiféle esendőséget is felvillantó karakterek megformálásában (bizonyította ezt egyebek mellett az Alföldi Róbert vezetette Nemzeti Színház III. Richárd címszerepében is).
A kisebb szerepek is remekül eltaláltak: Ötvös András a szemünk láttára válik lelkes, ifjú, baloldali újságíróból a hatalom cinikus kiszolgálójává, míg Rezes Judit nagyszerűen alakítja a doktor terhes feleségét, Katrinét, aki először aggódik családja miatt, később azonban férje mellé áll. A mellékszereplők közül kiemelkedik Bán János, aki sziporkázóan kisszerűvé és alattomossá válik Aslaksen nyomdász és a “háztulajdonosok egyesületének elnöke” szerepében. Alamuszin adja meg, majd vonja vissza a névtelen, arctalan, irigy tömegek támogatását.
Hátborzongató, hogy bár a darab egy 19. század végi norvég kisvárosban játszódik, minden karakter, minden dialógus, minden dilemma ismerős. A díszlet és jelmez posztmodern időtlensége is ezt támasztja alá. Ibsen azért lehet az egyik legnagyszerűbb európai drámaíró, mert képes pontosan levezetni a dráma dialógusaiban lebontását. Elkeserítő látni, hogy tulajdonképpen mindegy, fürdőorvosról vagy építészről, házmesterről vagy leharcolt rendezőről van szó, a korszak változik, de a szerepek ugyanazok maradnak. Ha pedig a hatalom birtoklója olyan megalomán, hogy képes magát mindenhatónak beállítani, a rendszer nemcsak arrogáns, veszélyes is.
Keresd a jót
A biztos kezű, szellemes rendezés egyik legjobb pontja, amikor a doktor ellen összehívott népgyűlésen a média is megjelenik. A színpadon, egy kivetítőn látjuk, ahogyan a karakterek a kamerának ecsetelik folyamatosan változó, de mindig helyesnek beállított meggyőződésüket. A nép – nemcsak a színpadon, hanem a nézőtéren, és azon kívül is is – véleményt nyilvánít: felfelé vagy lefelé tartott hüvelykujjaktól függően gladiátorok hullnak az oroszlánok elé. Látványos, kissé didaktikus húzás: értjük, hogy a negyedik hatalmi ágnak is becézett média milyen manipulatív hatással van a tömegekre. Azonban ezután következik a valódi csavar: a kivetítőn Kulka János polgármesterének kampányvideóját vetítik. Dinamikus, de nem tolakodó zene, ahogyan egy jó reklámnál megszoktuk. A politikus elmélyülten nézi a számítógép képernyőjét, mintha dolgozna. Aláír, a távolba mereng, autópályát ad át, idős nénit kísér át az úton, stadiont épít, megállítja az árvizet, és beteg kiskutyákat ment meg. A vizuális narratíva teljesen kortárs, nemcsak mai kampányfilm, de a közszolgálatinak nevezett televízió híradójának bármelyik riportja is lehetne. Ezt látják az emberek, amikor a hatalom magát mindenkinél okosabbnak képzeli.
A darabnak színészileg és rendezőileg is a ez a kampány-népgyűlés a legerősebb jelenete. Megmutatja, hogy az egyéni politikai érdekekhez, az ideológiai csapdákhoz, az arrogáns megalomániához hogyan asszisztálnak polgár- és házmesterek, csinovnyikok, gerinctelen újságírók, bármilyen rendszert egyaránt hűségesen kiszolgáló rendezők, dalcsinálók és kiállításokat varázsolók: azaz az álszent szentfazekak, akik kizárólag az alávetettség és a hierarchia dimenzióiban képesek gondolkodni. A tömeg, a szegénység és az ostobaság édestestvérekké válnak egy olyan rendszerben, amelyben fokozatosan fogy a levegő: “Itt nincs elég oxigén” – kiabálja Tomas Stockmann a színpadon, miközben ítéletet mondanak felette.
Számtalan háború, forradalom és választás megmutatta már, hogyan lesz valaki a nép barátjából pillanatok alatt a nép ellensége: Ibsen darabjának ez a nem túl bonyololult tanulsága. Régen volt ennyire politikus előadás a Katonában: ez pedig a mi országunk nem túl bonyolult tanulsága.
