Kínos családi ebéd
A Hippolyttal – gondolná az egyszeri néző – tulajdonképpen nehéz mellényúlni. A felkapaszkodott Schneider-család és az őket hülyének néző inas történetén lassan egy évszázada szórakoznak a magyarok, háborúkon és rendszereken átívelve. A Belvárosi Színházban most bemutatott előadás nem a nagy sikerű, 1931-es filmváltozat adaptácója (amelyben Kabos Gyula a hagymát is hagymával eszi), hanem Zágon István eredeti színdarabjának az átirata. Ez a Hippolyt azonban sajnos nemcsak az eredeti darab, vagy a fekete-fehér film színvonalát, hanem még Kabay Barna 1999-es moziét sem éri el, pedig abban Schneider Mátyás (itt egyébként János) már szippantóskocsikból gazdagodott meg. A Kulka János, Csákányi Eszter és Elek Ferenc főszereplésével bemutatott Hippolyt, avagy a nagypolgári villa mellé jár az ezüst kiskanál bornírt és erőltetett vígjáték. Olyan, mint egy kínos családi összejövetel, amelyen kötelező mosolyogni, pedig igazából senkinek nincs hozzá kedve.
A hangos nem vicces
A Mohácsi-testvérek, Mohácsi János rendező és Mohácsi István dramaturg már sokszor bebizonyították, hogy erősek átiratokban és az adaptációkban, ahogyan könnyed és fajsúlyos témákban is. Az ő nevükhöz fűződik az elmúlt évek egyik legfontosabb és legnagyobb hatású előadása, a Nemzeti Színházban bemutatott Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik a semmiségbe című darab is. Jelentőségéről sokat elárul, hogy az Alföldi-társulat búcsúgálájának végén is ebből halhattunk részletet. A Hippolytban viszont valahogy semmi nem stimmel. Kulka János és Csákányi Eszter a most megjelent közös interjújukban céloznak is néhány elemre, egész pontosan a harsányságra és a szétesettségre. Mintha elébe mennének a kritikáknak, maguk is érzékelvén a darab dramaturgiai gyengeségeit, olcsó vicceit. Ők erre azt mondják: ez a darab még nincs kész, még ki kell forrnia magát - úgy legyen. Egyelőre azonban sok jót nem tudunk róla elmondani.
Az alapszituáció ismerős: az első jelenetben Schneider Lujzának születésnapja van, méghozzá az ötvenedik. Természetesen kiapadhatatlan viccforrás az életkor, az öregedni méltóságteljesen nem tudó nő örök toposza. Ez a nyitás persze szükséges a fordulathoz, hiszen az ajándékok közül a gyémánt nyakék a cselekmény bonyolítója, az inas, Kovács Hippolyt pedig annak alakítója lesz. Már az elején érződik, hogy ami a darabnak valóban erőssége lenne, ami valóban aktualitást ad neki minden korszakban, itt ezúttal elsikkad. Az eredetileg kicsinyes, buta, felkapaszkodott, ám alapvetően jó szándékú Schneiderék nyárspolgárok, akik jobban szeretik a kolbászt, mint a brokkolit, és unják az operát. De nem hisztérikusak, és főképpen nem tűnnek bolondnak. Márpedig itt erről van szó. A színészek folyamatosan üvöltenek a színpadon, a közönség pedig nevet, mintha azt gondolná mindenki, hogy minél hangosabban beszélnek, annál nagyobb a poén. Pedig nem. A jelenetek is eltúlzottak, számos indokolatlan elemmel. Nem világos például, miért zokog Schneider Terka (Téby Zita kissé elnagyolt alakításában), amikor kiderül, hogy a második keresztneve Réka? Egyáltalán, miért nem tudta eddig, hogy van második keresztneve? Szintén érthetetlen, hogy Schneiderné miért kezd el ordítva zokogni és ajtókat csapkodva járkálni, amikor rajta kívül nem akarja senki megölelni Makács Lajos képviselőt? Nem csak a poénok hiányával van a baj, hanem a túlzással is. Ha a Mohácsi testvérek görbe tükröt akartak tartani jelenkori társadalmunk elé, mintegy lidércnyomássá változtatva a bohózatot, az sem sikerült, mert közben úgy tűnik, hogy itt a viccet is komolyan veszik. A tükör nagyon is egyenes. Jól látszik benne, miért nevetnek errefelé az emberek a harsányságon, kaszinóba járó politikusokon, meg a vak komondorokon.
Mohácsi vész 2.0
A három főszereplő – Kulka János, Csákányi Eszter és Elek Ferenc – bizonyos értelemben hozzák a tőlük elvárható minimumot, ugyanakkor kicsit feszengnek is. A legerősebb alakítás - és persze a leghálásabb szerep - egyértelműen Kulka János Hippolytja. Fanyarul és elegánsan uralja a teret, kioktatja és sokszor megalázza a születésnapi tortának kézzel nekiugró Schneideréket. Ez utóbbi egyébként a darab egyik elviselhető pontja. Az úri világhoz tartozni kívánó, ám annak kulturális logikáját követhetetlennek tartó emberekről könnyebben el tudjuk képzelni, hogy cukrot tesznek a száraz pezsgőbe, mint azt, hogy egy asztal tetején ugrálva vadászpuskával hadonásznak, ahogyan Csákányi Eszter teszi például Schneiderné szerepében. Elek Ferenc sem a józan paraszti eszéből meggazdagodott milliomost, hanem egy kicsit balek fiút idéz, ami a cselekmény szempontjából nem szerencsés. A többi alakítás nem túl erős, bár van néhány szerethető mozzanat. Például Palika, Schneiderné öccse, a terepasztalok és a hadtörténet rajongója, aki szerint a mohácsi csatát igazából a magyarok nyerték meg. A mohácsi vész egyébként folyamatos poénforrása a darabnak, a közönség láthatóan jól mulat rajta (hiszen hangosan mondják), csak éppen nincs túl sok értelme. Ha vicces önreflexió akar lenni a rendező testvérpár nevére, akkor elég erőltetett, ha valami kifacsart, trianonozó nemzettörténeti geg, akkor pedig gyenge. Mohácsi vész sajnos most a színpadon történt: az a címe, hogy Hippolyt.
