Nincs könnyű helyzetben a harmadik lemezével a Vampire Weekend. Amikor a brooklyni együttes 2008-ban megjelent, rögtön az év egyik legfelkapottabb zenekara lett, többek között a szintén brooklyni MGMT mellett. A második album aztán komoly vízválasztó minden együttes életében. Miközben az MGMT majdnem kicsinálta magát azzal, hogy nem folytatta a slágeres vonalat, addig a Vampire Weekend simán átvészelte a dolgot azzal, hogy alig változtatott a zenéjén - valamivel érettebbnek állították be, valójában viszont csak unalmas volt. A nemrég megjelent harmadik lemezüket, a Modern Vampires of the Cityt megint imádja a zenei sajtó, igazi zenebuzikként viszont most azt fogjuk végre eldönteni, hogy végképp lehúzhatjuk-e őket az érdekes zenekarok listájáról, vagy maradt-e még bennük lendület.
A Vampire Weekend énekes-gitárosa, Ezra Koenig egy interjúban azt mondta, hogy bár nem volt könnyű megcsinálni a lemezt, ezúttal nem izgultak annyira, mint a második album írása idején, úgyhogy jobban tudtak az úgynevezett kreatív kihívásokra koncentrálni. Állítása szerint egy sötét, nagyszabású dancehall lemezt akartak készíteni úgy, hogy igazából nem is tudták, hogy ez mit is jelent. Ő úgy képzelte a dolgot, hogy ez olyan, mintha összehoznák a Radioheadet és Horace Andyt, aki többek között a valóban meglehetősen sötét Massive Attack albumokon dolgozott közreműködőként. Túl sok borússágot nem lehet egyébként találni a Modern Vampires of the Cityn sem, de Koenig azt mondta így is sikerült azért új hangulatokat találni, új területekre betörni, amikre az első album idején nem lettek volna képesek.
És milyen új hangulatokról beszélhetett Koenig? Sok mindent sajnos nem lehet kiemelni az albumról, mert az általában ugyanolyan lagymatag, mint a második lemez, csak még kevesebb a fiatalos szertelenség benne. A Paul Simon afrikai korszakát idéző részek itt-ott megmaradtak, az afro-popos elevenséget és csörömpölést viszont egy-két helyen felváltotta a bárzongora és a barokkpopos szintetizátor/orgona futamok. Nincsenek rajta persze kifejezetten rossz számok, durván belekötni ezúttal se lehet semmibe se, de ez így volt már a második album esetében is. A helyzet viszont az, hogy egyáltalán nem jut már eszembe olyan szám, amit azért lehetne szeretni, mert olyan Vampire Weekendes lett. A legjobb esetben is csak addig jók ezek a dalok, amíg az ember ki nem nyújtózta magát a balatoni nyaraló küszöbén.
Ami miatt mégsem reménytelen a Modern Vampires of the City, az az egy-két valóban sötétebb szám miatt van – úgyhogy kis részben bár, de sikerrel jártak Ezra Koenigék. Az egyik ilyen a Hannah Hunt című szám, ami melankolikusan kezdődik, de a második felében kinyílik, és valami himnuszszerűség kerekedik belőle. Koeniget sokat szokták dicsérni a szövegei miatt, amivel mi általában nem foglalkozunk, ebben a dalban viszont valahogy tényleg nagyon összeért a zene és a szöveg. Amikor beindul a szám, akkor fakad ki az énekes a szerelmének és utazótársának (akivel elvileg átszelik az Egyesült Államokat), hogy ha nem bízhatnak egymásban, akkor nincs se jövőjük, se válaszok a különböző kérdéseikre. Ami lehetne elcsépelt is, itt viszont olyan költőietlenül van kimondva, hogy a felcsendülő hangszerekkel valódi súlya lesz.
A másik pedig a Hudson című daluk, amiről egy interjúban Koenig is megemlíti, hogy gyakran ki szokták emelni az új albumról, mivel kísértetiesen hangzik. Nem véletlenül, a Hudson - bár nem sikerült megfejteni, hogy miről akar szólni - eltér mindentől, amit eddig csináltak. A Pitchfork egy Manhattanról szóló apokaliptikus látomásként írja le. Annyi biztos, hogy többek között a kórusnak is hála, olyasmi hangulata lett, mint a Pixies Where Is My Mindjának (amit a Harcosok klubjának szintén apokaliptikus végén lehetett hallani). Ebben érvényesül talán egyedül, amit a Horace Andy-vel kapcsolatban emlegetett: tényleg olyan lett a Hudson, mintha egy Massive Attack-albumról maradt volna le. És ennyi. Csak ezért a két számért érdemes lehet meghallgatni az új Vampire Weekendet, aztán könnyű vállrándítással lemondani az egészről.
