Nemrég érkezett Thom Yorke szupergruppjának, az Atoms For Peace-nek a bemutatkozó albuma, az Amok. Vajon a világ egyik legnagyobb zenekarának számító Radiohead frontembere még mindig úgy rá van állva az elektronikára, mint amikor megcsinálta a 2006-os szólólemezét, az Erasert? Azóta vajon sikerült valamennyire kinyílnia, vagy megint egy nehezen megközelíthető, befordulós lemezt készített? És a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosának, Flea-nek vajon sikerült ezúttal némi vidámságot lopnia a zenébe, vagy semmi nem változott?
Hidegebb és elidegenítőbb
Az albumon hallható zenészek 2009 októberében álltak először együtt színpadon, amikor eljátszották Yorke (többnyire laptopon összedobott) szólólemezét. Aztán kicsit turnézgattak az anyaggal, végül valahogy csak összeálltak egy valódi, önállónak tűnő együttessé. A tagok közül a leghíresebb Flea a Red Hot Chili Peppers-ből, de az Atoms For Peace-ben szerepel még Nigel Godrich is, akire általában a Radiohead hatodik tagjaként utalnak; a Becknek és az REM-nek is doboló Joey Waronker; és Mauro Refosco, aki David Byrne, a néhai Talking Heads frontembere mellett zenélget.
Túlzás lenne azt állítani, hogy bárki is hatalmas elvárásokat támasztott volna az albummal szemben. Egyrészt azért, mert ha Thom Yorke valamire ráteszi a kezét, az akarva-akaratlanul is radioheades lesz, másrészt pedig azért, mert az énekes-gitáros-mindenes anyazenekara egészen elcsendesedett az utóbbi időben. Az utolsó, King Of Limbs című lemezük meglepően súlytalanra sikerült, alig akad rajta érdekesebb szám, ami kiemelkedne egy laza, délutáni dzsemmelgetésből. Szóval elültek a hullámok a Radiohead körül, miután állítólagosan megreformálta nemcsak a gitárszólót, de a zeneipart is.
Az Atoms For Peace megszületésének körülményéiről Yorke egyébként azt mondta a Rolling Stone-nak, hogy amikor először lógtak együtt a zenekar tagjai Flea-nél, teljesen szét voltak esve, és egész este Fela Kutit hallgattak. A projekttel kapcsolatban pedig az izgatta állítólag őket a legjobban, hogy egy olyan albummal álljanak elő, ahol a hallgató nem tudhatja egyértelműen eldönteni, "hol kezdődik az ember, és hol ér véget a gép" – jelentsen ez persze bármit. A lényeg tehát, hogy Yorke egyáltalán nem adta fel, hogy olyan albumot készítsen, ami hidegebb és elidegenítőbb, mint bármi korábban.
Mi történt?
Furcsa zenekar a Radiohead. Elég, ha elővesszük a Jigsaw Falling Into Place című számukat, ami szerintünk az egyik legmeghatározóbb Radiohead-dallá érett. A szám szinte minden elemét utálhatná és tarthatná modoros köcsögségnek minden zenehallgató. Mert mik vannak itt? Elmaszatolt gitártémák, nyöszörgő énekes, a cinekkel időnként jazzesen eljátszó dobos, világfájdalom, a megszokott dalformák elvetése (hiányzik a refrén is), stb. A helyzet viszont valahogy mégis az, hogy ami az elemek összességéből kikeveredik, az sodró, sőt lelkesítő rockzene.
Ahhoz tehát, hogy érdekessé tudjon válni egy Radiohead-szám, rengeteg dolognak kell összhangba kerülnie. Oké, hogy többször is meg tudták ezt csinálni. Azzal viszont, hogy az Amok leginkább Thom Yorke elképzelései szerint készült, ugyan felcserélődik néhány tényező, de ez az ő kivételes esetében sajnos korántsem egyszerűsíti az egyenletet. A számokat állítólag úgy írták, hogy Yorke és Godrich összeálltak, megcsinálták a demókat, és elküldték a többieknek, hogy díszítsék fel őket. Így pedig született egy immár szokásosnak nevezhető Yorke-szólólemez, amiben valójában semmilyen komolyabb szerepe nincs a zenekar többi, szintén neves tagjának.
Sokat nem érdemes várni
A legjobb számok ezért azok, amik a legkevésbé illenek Thom Yorke elvont világába. Ilyen például rögtön az első, Before Your Very Eyes, amiben a legészrevehetőbbek Flea díszítései, vagy a hiphoposabb, sötét szintitémákkal megkevert Default. Az album vége felé kiemelhető még a Reverse Running, amiben valahogy egyszerre úsztatnak és adnak súlyt a basszusok, és valamivel levegősebb mint általában a Thom Yorke-számok. Az Amok összességében tehát elég vegyes. Azoknak, akik bírták a Radioheadet, aligha okoz csalódást, de sokat nem is érdemes várni tőle.
