Annyira izgultunk, mert mindenki, de legfőképp maguk a szervezők is az év kiállítása jelzővel illették a Murder, a Gyilkos Tárlat elnevezésű eseményt, amit volt szerencsénk premier előtt megtekinteni. Anélkül, hogy különösebben odalennénk a sorozatgyilkosokért vagy a vérért, kíváncsiak voltunk, mit hoz ki a témából egy hazai csapat, akik a honlapjukon még nem látott technológiai megoldásokat és magas szintű művészeti alkotásokat ígérnek a tárlatvezetésen. És azt, hogy ezen a kiállításon megelevenedik előttünk a történelem a maga valaha létezett rémeivel, úgyis mint Hasfelmetsző Jack, a Ku Klux Klán és Al Capone. És hogyan függ össze ez a névsor? Hát ez az, sehogy.
A kiállítás címében Dexteresen a sorozatgyilkosokra utal, akikből tetszik vagy sem, megannyi szaladgál az utcán, és rémtetteikből nemcsak egy ezer négyzetméteres, de tíz Vörösmarty térnyi kiállítást be lehetne rendezni. Ezt pedig leginkább onnan tudom, hogy a dokutévékben egész évadokat szentelnek műsoroknak, melyekben bemutatják a nagyközönségnek részletesen, hogy ezek az arcok milyen szörnyűségeket műveltek.
De az alkotóknak ez nem volt elég, ők az összes gyilkost akarták egyszerre, mindenkit, aki valaha ölt, ez pedig nagy felelőtlenségre vall, még akkor is, ha a nép amúgy fogékony a vérre. Merthogy mi alapján választják ki az eseteket, amiket aztán szobákon keresztülhaladva bemutatnak az embereknek? Nem lehet a föld összes ismert gonosztevőjét belesűríteni egyetlen kiállításba, bár a megközelítés, hogy időrendben haladnak, jó ötlet – egészen körülbelül a harmadik szobáig a huszonháromból. Ott ugyanis el is érkezünk a jelenbe, legfőképp Amerikába és a National Geographicra kapcsolunk, már említettük, arra sorozatgyilkosokat bemutató műsorra, annyi különbséggel, hogy ezt nem ülve nézzük, mert haladni kell.
Natgeós utóérzésünk nem véletlen, hiszen a csatorna leggyakoribb hangja, Kassai Károly mondja itt is a narrációt, miközben mi, nézők körülbelül nyolcan a tárlatvezetők segítségével végigbukdácsolunk a fent említett szobákon. A legjobb indulattal is csak közepes minőségű díszletekben azt lehet látni, hogyan is éltek ezek a gyilkos figurák. Az egész olyan, mintha egy vidámpark szellemvasútjában elromlott volna a kisvasút és a hangosítás, ezért most fejhallgatókkal a fülünkön, gyalog kéne végigsétálni a gyilkosokat megszemélyesítő, különböző pillanatokban megvilágított viaszbábuk között, akik viszont valamiért még csak rá sem rontanak az emberre, és nem is túl véresek. Már a legelső szobában nagyon sokat kell várni, így ott tüzetesen meg lehet szemlélni a díszletet, ami nagyjából tényleg filmes lehet – amikor azokat messziről mutatják.
Ráadásul valamiért nevelő célzattal vannak felénk a kiállítás készítői, így rögtön az elején meg kéne érezzük az áldozatok lelkét a minket körülvevő koponyák mögött. De ez még mind semmi ahhoz képest, hogy a tárlatvezetés végén, mintegy levezetésképp egész részletet hallhatunk a bibliából, megbocsátás és bűn témakörében.
A Murder, a Gyilkos Tárlat kicsit összekapkodott kiállítás, amibe megpróbáltak mindenféle technikát belezsúfolni, van itt hologram, meg körpanoráma- és páravetítés, utóbbi legalább viccesen néz ki. Pedig sokkal egyszerűbb lett volna valami lelket, struktúrát adni az előadásnak, amellett hogy valami konkrétabb dologra építik, mintsem pusztán a gyilkolás. Talán nem kellett volna kapkodni, és először csak egy kor gyilkosait bemutatni, mert ez így csak üres szenzációhajhászás, szenzáció nélkül. Mindenki ismeri Hasfelmetsző Jack történetét, de hogyan is kerülhet ő egy asztalra Al Caponéval, azt leszámítva, hogy valószínűleg egyikőjük sem ájult el a vér látványától, és nem borította ki a gyilkolás? És mit keres egy egyszeri elnökgyilkos egy lapon egy négyszáz kislányt meggyilkolt vadállattal? Ezt soha nem tudja meg a Murder, a Gyilkos Tárlatból, de ha egy érettségi előtt álló gyerekkel kell programot csinálni, egynek talán elmegy. A tárlat 2013. május 31-ig tekinthető meg, 3490 forintért egy órát barangolhatunk gyilkosok között. Kár, hogy fél órába is belefért volna.
