Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Október 25-én Parti Nagy Lajos Az étkezés ártalmasságáról valamint a Szódalovaglás című könyvéből olvasott fel a Nyitott Műhelyben. 1990-ben a Szódalovaglásból köszönt vissza először a hamisíthatatlan Parti Nagy-ság, Az étkezés ártalmasságáról című könyvéből pedig 21 év után ismét.
Néhány perc kötelező késéssel indul a mulatság a félhomályosított Nyitott Műhelyben. A közönség összetétele vegyes. A nyugdíjas hölgyeken és urakon kívül látni néhány nénit, fiatal bölcsészlányt, kócos, vasalatlan ingű fiút, visszafogottan elegáns nőt, néhány főiskolai tanárnak öltözött férfit, de különös módon egy bácsi sincs. Azért vannak jelen többségben a nők, mert ők jobban értékelik az irodalmat? A francokat! Ha valaki volt már Parti Nagy Lajos felolvasóestjén, netán író-olvasó találkozón, ült mellette a buszon, adott már el neki húst, tollat, kenyeret, az tudja, mennyire lehengerlő hatással tud lenni az emberre a puszta jelenléte. Bár ez a jelenlét akkor is működik, ha csak olvasunk tőle. A nők pedig szeretik az ilyet. Legalábbis kedden este jobban szerették, mint a férfiak, 65:35 arányban. A férfiak mentségére azért hozzá kell tennem, hogy foci volt a tévében, valami izgalmas meccs. Igazoltan maradtak távol.
A felolvasó est apropója annak a zseniálisan egyszerű marketinghúzásnak köszönhető, hogy gondolt egyet a Magvető kiadó, és kiadta szépen új csomagolásban a Szódalovaglás (1990), valamint Az étkezés ártalmasságáról (2011) címet viselő könyvét Parti Nagy Lajosnak.
Szódalovaglások a hajnali ponyván
Parti Nagy Lajossal utoljára 2003-ban találkoztam ugyancsak egy felolvasóesten egy budapesti gimnáziumban. Majdnem 10 év telt el, de semmit sem változott. Ugyanaz a kimért, őszes, feszes és mélyhangú úr, akit akkor is és ma is elhallgatnék akár 5 napig is egyvágtában.
„elszopogattuk a holdat az éjjel
kék a pohár mely csillagot izzad
szódalovaglások a hajnali ponyván
omlós savanyútól vérzik a szád
mint orvosi szarvasoké” (Szódalovaglás, 1990)
18:14
Leül a műbiedermeier székbe, elhelyezkedik, a szemüvegét igazgatja, felméri, majd nyugtázza a mikrofonállvány dőlésszögét, ezután felvezet: „Ez érdekes lesz, mert ugye van ez a két könyv, aminek nincs túl sok köze egymáshoz azon túl, hogy én írtam őket. És van közöttük rendes 20 év. Az egyik az egy nagyon verses kötet, a másik egy nagyon próza könyv. Minthogy ez a kettő így összekeveredett ez alkalommal, azt gondoltam, hogy felváltva fogok verseket olvasni és ebből a mégis csak összefüggő próza könyvből, aztán majd meglátjuk, hogy mit csinálnak egymással.”
A Szódalovaglást veszi a kezébe, majd folytatja:
„Ezek nem úgy versek-a Szódalovaglás versei, hogy címük van, hanem úgy versek, hogy nincs címük.”
86 perc
Úgy úsznak el a percek abban a sötét pinceműhelyben, mintha evezőlapáttal verné őket egy beszpídezett kenus, nem kényelmetlen a szék, nem idegesít, amikor a festett szőke ötvenes nő kétpercenként köhög, hiszen Parti Nagy mesél. Mesél? Előad! Magával ragad. Áruba bocsátania nem kell magát, és a portékáját sem, mert vevő akad. Akad bőven. Igaz a teremben nagyjából ötvenen ha vagyunk, de nyirkos, szeles, undok az idő, ilyenkor a kultúra is savanyúbb, marad a valóvilág, meg az ezotévé, persze. Pontosan 86 percig ültünk székeinken. 86 percig hallgattuk, hogyan kutyulja össze a sohapapírgyárat a dalárdával és az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyíróval. Egy kis vers, egy kis próza, egy kis vers, egy kis próza. A látszólag mindenféle logikát nélkülöző egymásutánba olyan ritmust erőszakoltak a széknyikorgások, a szőke ötvenes nő köhintései, a nevetések, és az író-költő lágy férfihangja, amilyen ritmusra csak egy tisztességes nyár szokott elmúlni. Egy kellemes nyár.
„Lesz rá időm, a nézésére, mert ha az ő kis asszisztense beveszi magát egy toalettbe, onnan félóránál hamarább ki nem imádkozza az Al Pacino se, ha értem, tudniillik gyakorló bulimiás, s az Osztyapenkótól idáig megevett fél kiló marcipánkenyeret, reméli, még tudom, hol volt, és mi volt az Osztyapenkó, szóval most azt dolgozza ki magából, a marcipánt.” (Az étkezés ártalmasságáról, 2011)
A Parti Nagy-féle valóság
Felolvasó estre menni minden nap nem lehet, még hetente sem. Olvasni viszont minden nap lehet. Elalvás előtt az ágyban, vagy a kardiológusra várva, de vonaton is kellemes tevékenység. Arra természetesen fontos figyelni, hogy mit olvasunk. Leginkább olyat érdemes, ami érdekel minket.
Ha kíváncsiak vagyunk arra a világra, amiben szélsőjobboldali galambok veszik át az uralmat Budapest felett (Hősöm tere, 2000), arra a világra, ahol a rontott nyelv találkozik a test romlásával lírai kórházköntösben (Grafitnesz, Őszológiai gyakorlatok ciklusa, 2003), netán arra, hogyan bújt női báránybőrbe a férfi farkasíró Sárbogárdi Jolánként (Sárbogárdi Jolán: A test angyala, 2007), akkor szaladjunk el egy könyvesboltba, és pakoljunk néhány Parti Nagy-könyvet a kosárba. Az új ruhát kapott Szódalovaglás is igen jó választás, hiszen a 196 oldalas műben teljesedett ki először az igazi Parti Nagy-féle szövegalkotás, a humor, az irónia és a paródia elegye. Az étkezés ártalmasságáról című idén született 156 oldalas monológról se feledkezzünk meg. A monológról, melyből peckesen integet vissza a féltudományosság, a keserű derű, a magyar valóság tragikomikus dekadenciája.
Parti Nagy Lajos költő, próza-és drámaíró, műfordító
Első verseskötete 1982-ben jelent meg Angyalstop, a legújabb 2011-ben Az étkezés ártalmasságáról címmel. A közel 30 év alatt nem igazán volt ideje unatkozni. Megírta például A hullámzó Balatont és A fagyott kutya lábát, melyből Pálfi György összegyúrt egy Taxidermiára valót 2006-ban. A Taxidermia című film a 37. Magyar Filmszemle legjobb játékfilmje lett a nemzetközi zsűri döntése alapján, emellett számos rangos elismerést zsebelt be a film a nemzetközi hadszíntéren is. (A legjobb rendező díját nyerte el az antalyai Eurázsia filmfesztiválon, a "briliáns rendezésért" Ezüst Hugó-díjat nyert Chicagóban, rendezői díjat Kolozsváron, fődíjat Brüsszelben, Don Quijote-díjat Cottbusban, valamint a kritikusok díját Tallinnban.)
