Ancsa és Attila blogjára egy ismerős hívta fel a figyelmemet. Harmincas éveik vége felé járó magyar pár, akik egyszerre csak fogják magukat és mindent hátrahagyva kimennek Nepálba. Nem turistának, hanem élni. Az itthon maradottakkal és az érdeklődőkkel blogbejegyzéseiken keresztül tartják a kapcsolatot.
Magam is gyakran gondolkodom azon, rá tudnám-e szánni magamat hasonló döntésre, tudnék-e (hosszú távon, az első három hónap után is) úgy élni, hogy nem bánom meg, hogy magam mögött hagytam a stresszes, rohanó, értékvesztett, de azért jól megszokott világot. Nagyon kíváncsi lettem a nepáli párra, arra, hogy ők hogyan hozták meg a döntésüket, és milyen az új életük. A beszélgetésünk valójában egy hosszú emailezés kivonata.
Dívány: Nektek is elegetek lett a mókuskerékből, vagy egyszerűen a kíváncsiság hajtott benneteket?
A&A: Bizonyos értelemben mindkettő, de pontosítani szeretnék. Az „elegünk lett” nem a legjobb kifejezés, nevezzük inkább egy erőteljes váltás iránti igénynek. Ennek az erőteljes váltásnak a gondolata már régóta foglalkoztat minket, Attilát talán még jobban. Az utóbbi években nem telt el úgy nap, hogy ne emlegette volna valami változás szükségességét. A kíváncsiság pedig főleg annak az érdekes érzésnek a megéléséről szól, hogy "Akkor most mi lesz velünk?". Mi lesz azután, hogy elengedjük a legmarkánsabb viszonyítási pontjainkat: üzlet, lakás, személyes tárgyak. Egyben biztosak voltunk, hogy valami lesz. Ami a legizgalmasabb, hogy gőzünk sem volt arról hogy mi, és ezt még ma sem tudjuk.
De egy pillanatra szeretnék visszatérni a "ki a mókuskerékből" ideájához. Egyrészt attól félünk, hogy mi sem szálltunk ki, mert a mókuskerékből még egy kicsit kitekinteni is nagyon nehéz. Nem véletlen, hogy annyi emberben marad meg ez a "kiszállás" csupán egy álomnak. Másrészt pedig, a mókuskerék mókus nélkül egyszerűen nem létezhetne, és az is félő - ha már képekben gondolkodunk -, hogy ha az a bizonyos mókus lejön a kerékről, akkor meg egyből elkezdi kergetni a saját farkát. Ezek a dolgok mind nehezítik a kiszállást.
És egy jó tanács azoknak, akik hasonló dolgokon törik a fejüket. Tapasztalatunk szerint az "elegem van" nem jó kiindulás, negatív, nem mutat hosszú távra. Érdemes inkább azt megkérdezni, hogy "Mit is szeretnék valójában? ". Felcserélni a menekülést a ráhajtok-ra. Az jobb. Sok ilyen "menekült"-el találkoztunk már, és a legtöbben kiábrándult emberek benyomását keltették. Mi azt szeretnénk, hogy a teret, amit ezzel az erőteljes változással létrehoztunk, valami igazán jelentőségteljes dolog töltse ki.
D.: Inkább a 40., mint a 20. évetekhez vagytok közel. Attiláról tudom, hogy jól menő vendéglátóipari cég résztulajdonosa volt, és nyilván Ancsa is feladott valamilyen karriert. Mit hagytatok magatok mögött?
A lehető legtöbb dolgot. Az üzletet, és vele együtt a bevételünk jelentős részét. Ancsa az állását, amivel a bevételünk fennmaradó részétől is elbúcsúztunk. A karrierrel – pszichésen – nem volt gond szakítanunk, mert amíg másoknak esetleg az jött le rólunk, hogy szép karrierünk van, nekünk az akkor sem volt nagy szám. Ezután jött a lakás, ami bár bérelt volt, nem volt könnyű elengedni. A maradék cuccaink a barátainknál, ezúton is köszönet nekik mindenért. Eközben az összehúzódás és ésszerűsítés közben többször is ráébredtünk, hogy lényegesen több dolgot birtoklunk és működtetünk, mint amennyire szükségünk van. Ami ezután maradt befért két táskába, a még apróbbak pedig – a bitnyiek –, egy laptop merevlemezére.
D.: Miért éppen Nepál? Hol és mikor fordult meg először a fejetekben, hogy mi lenne, ha...
A.&A.: Hogy miért éppen Nepál? Először is, mert mi már jártunk itt, és mindkettőnknek nagyon tetszett. Szeretjük Nepált, és ennek több oka is van. Az egyik, hogy buddhisták lévén itt találkozhatunk azzal a minket érdeklő átadási vonallal, amelynek tagjai – miután Kína elfoglalta Tibetet – túlnyomórészt ide menekültek. Az egy plusz ráadás, hogy akitől mi tanuljuk a buddhizmust – Láma Ole – is itt találkozott annak idején azzal, akitől Ő tanulta. A másik, hogy Ázsia egy olyan arcát ismerheti meg itt az ember, amit szerintem ezen kívül csak Indiában. Ez egy rendkívül érdekes és különleges keveredése a társadalomnak, amiben nagyon kis helyen, nagyon sokféle, sok mindenben különböző embert találhatunk. Mondhatnám úgy is, hogy magas az egy négyzetméterre jutó furcsaságok száma.
Továbbá néhány, számunkra fontos szempont: Itt alapvetően kedvesek az emberek. A nőket tisztelik és megfelelően állnak hozzájuk. Jó a klíma és viszonylag jó a higiéné (Indiához képest biztosan). Olcsó az élet, sokan beszélik az angolt, jó a közbiztonság, nincs kéregetés és egyszerű a vízum beszerzése. Szeretik az idegeneket, és nagyon toleráns a közízlés. Aki nem szereti Ázsiát, az itt biztosan nem fogja megszeretni. Nepál nagyon Ázsia. Mindent, amit valaha hallottál az Ázsiai mentalitásról, itt megtalálhatod. Arról, hogy ez a mentalitás jó vagy rossz, lehet vitatkozni, de hogy a "furcsa" szó kevéssé adja vissza, az biztos.
A kérdés második része, hogy vajon először mikor fordult meg a fejünkben... Amikor még csak egy pici gondolat volt, nem vettem észre. Novemberre viszont már annyira hangosan szólt, hogy megvettük a repjegyet. Csak ide. A döntés közös volt, de szerintem Ancsának lehetett igazán nehéz elválni a megszokottól. Egy nőnek sokkal, de sokkal nehezebb elengednie minden állandóságot és megszokást. A nők erőssége, pont ezen dolgok megteremtésében rejlik.
D.: Nem akarok a zsebetekben turkálni, de most a korábban megtakarított vagyonotokból éltek, vagy van/lesz valamiféle jövedelemforrásotok?
A.&A.: A vagyon egy kicsit erős szó, viszont Nepál egy szegény, ezáltal olcsó ország. Vagyis, itt kevesebbet költünk mintha otthon élnénk. Nincs bevételünk, de így is terveztük. Nyilván idővel kell, hogy legyen, és nyilván lesz is. Nekem az elmúlt 28 évben – amióta dolgozom – a legnagyobb problémát soha nem az az egyszerű matek okozta, mely szerint legalább annyit kell megtermelni, mint amennyit elkölt az ember. Ez világos. Egyébként ezt az életformát itt, egy ideig nagyon, de nagyon sokan megengedhetnék maguknak, mégsem találkoztunk eddig magyarokkal.
D.: Ha Nepálban, vagy valamelyik keleti-buddhista országban köt ki valaki, akkor általában valamilyen spirituális cél is szerepel az elképzelések között. Ti hogy vagytok ezzel? Egyszerűen szeretnétek egy kicsit elmélyültebben élni, vagy kicsit több időt szentelni a szellemnek, esetleg ennél komolyabb vallási elképzeléseitek vannak?
A.&A.: Mi úgy tanultuk, hogy minden élőlény egyszerűen boldog akar lenni, és kész. Ezért minden tőle telhetőt elkövet, de persze rossz irányba indul el, mint az összes királyfi az összes mesében. Aztán remélhetőleg találkozik egy bölccsel, aki elmondja neki, hogy merre keresse a boldogságot. Számomra a legfontosabb dolog – gyakorló buddhistaként is – hogy a lehető legtöbb emberrel együtt, a lehető legjobban érezzük magunkat, de úgy, hogy ennek senki ne lássa a kárát, és mindez ne igényeljen külső forrásokat. Vagyis ne múljon el.
Ancsa egy kicsit máshogy közelíti meg ezt a kérdést. Számára az fontosabb, hogy mások javára válhassunk. Kettőnk különböző véleménye nem zárja ki egymást. Sőt, ha valaki jól érzi magát, másokra is könnyebben gondol, és fordítva is igaz, vagyis ha másokra gondolsz, kevesebb frusztrációnak marad hely a fejedben. A "komoly vallási elképzelés" is mi mást szolgálhatna? Ez a kifejezés számunkra azért is furcsa, mert amíg kimondja az ember, már el is megy a kedve tőle. Bocs, de egyszerűek vagyunk, és ha bármikor komolynak kellett lennünk, nagyon elfáradtunk. Meg vagyok győződve róla, hogy ami igazán fontos, és nem érted meg addig, amíg innen a sarokig elsétálunk, akkor vagy rosszul magyarázom, vagy nem is kell értened, mert nem fontos.
D.: Milyen Nepálban élni? Tudom, meg lehetne nézni az interneten, de hány fok van most? Tavasz, nyár, ősz vagy tél van? Milyen magasan fekszik Katmandu? Mennyit utazgattok, milyen a hely, ahol éltek, kik a barátaitok? Sok hasonló „civilizációs menekült” van-e?
A.&A.: Itt egész évben kiegyensúlyozott a hőmérséklet, nincsenek nagy szélsőségek. Most tavaszodik, ami azt jelenti, hogy nappal 20º van és napos idő, éjjel pedig 2º és derült. A tél 2-3 fokkal hidegebb, aztán júliusig emelkedik a hőmérséklet, onnantól ismét hűl. Az eső csak júniusban, júliusban és augusztusban esik. Ez a monszun időszak. Itt akkor van a legmelegebb, 30º-32º C. Ez Katmandura vonatkozik, ami a tengerszint felett 1350 méterrel van. Ennél vannak magasabb, az örök hó birodalmában fekvő régiók, és olyan területek is, amelyek lejjebb, a tengerszinten vannak, ott találod a dzsungelt, ami melegebb. Tehát a klíma nagyon változatos, a változatos magasság miatt.
Egyébként itt összesen 30 millió ember él, egy Magyarországnál másfélszer nagyobb területen, annak viszont csak a két harmadán. Vagyis zsufi. Olyan Ázsiás. Az utazgatás pedig azért itt nem olyan "leugrunk a Balcsira" dolog. A közlekedés feltételei finoman szólva is hagynak kívánnivalóka, rögtön azzal kezdeném, hogy út. Továbbá, a buszra itt, az otthoni BKV-hoz szokott emberek többsége nem szállna fel. A vasúthálózat pedig mindösszesen 100 km hosszú. Viszont nagyon sok látnivaló van. Ezek elérése általában szervezett túrákat igényel. Vannak úgynevezett trekking útvonalak, mert ki ne szeretne eldicsekedni egy Mt. Everest alaptábor meglátogatásával. A világ legmagasabb csúcsai itt vannak, és a legtöbben miattuk jönnek Nepálba. Az alaptáborok mindenki számára viszonylag könnyen elérhetőek. Egy ilyen túra általában két hét.
Aztán itt van a buddhizmus. És ez a szó fizikai értelmében is igaz. Itt él. Ezért az ilyen témájú filmeket, bárhol játszódjanak is, általában itt forgatják. Csodálatos hágók, rajtuk kolostorok. Működő kolostorok, azaz be tudsz menni, le tudsz ülni, meg tudod kérdezni. Ha esetleg valaki válaszol, akkor bólogass, általában az elég. Ha vajas teával kínálnak fogadd el, aztán mikor iszod, gondolj valami másra. De Nepálban van például Buddha születési helye is, meg az ehhez kapcsolódó ezernyi más tudni és látnivaló.
Meglátogathatsz itt nemzeti parkokat, ahol az elefánt hátán ülve nem kell félni az orrszarvútól, aztán ha vége a kirándulásnak – köszönetképpen – le is csutakolhatod az ormányát. Lehet ezen kívül jó kis rafting túrákat tenni egy himalájai folyón. Ez nem vicc, én már csináltam. A végén ugorhatsz egy bungeet, a 200 méteres még Európában is ritka. Szóval, ha szórakozni jönne valaki, Nepál akkor is oké. Garantálom, hogy sok idő eltelik, mielőtt unatkozni kezd valaki.
Mi viszont nem turisták vagyunk. Amiért mi ide jöttünk, az nem egy krokodiletetés napnyugtakor. Mi egy kolostor vendégházában lakunk, és legfőképpen a szomszédjainkkal találkozunk. Ők a barátaink. Az igaz, hogy jönnek és mennek, de olyan is van, aki már évek óta él itt. Néha beszélgetünk, viszont mindig segítünk egymásnak. Mindenféle náció, mindenféle élet. Nekem ez a kedvenc témám, a blogunkon is írok erről: "miért pont ide, Nepálba?" teszem fel nekik a kérdést. Mert szép a tengerpartja, vagy mert izgi az éjszakai élet? Egyik sincs. Viszont ennek ellenére sok a külföldi. Van, aki úgy ragadt itt, hogy nem is buddhista, ezt meg aztán végképp nem értem. Hogy mi vonzza ide őket?! Van erről is szó a blogon.
D.: Hogyan telik egy napotok? Nem lassú az élet az itthon megszokotthoz képest? Biztosan az, hiszen ezt a pozitív lassúságot keresve mentetek oda. De (legbelül, titokban) nem féltek-e attól, hogy egyszerre csak unalmasnak érzitek majd?
A.&A.: Azt akartuk, hogy minden legyen más, mint eddig. Ha az életünk itteni sebessége érdekel, akkor képzeld azt, hogy nem csak az órák tekintetében tudnék lassulásról beszámolni, hanem még a léptéket is újra kellene kalibrálni. De ez most olyan természetes, mint ahogy előtte épp az ellenkezője volt az. Csinálunk magunknak időszakokat, amikor igazodunk az óránkhoz, és csinálunk olyanokat is, amikor mindent hagyunk darabokra hullani. Fantasztikus, ahogy esnek szét az órák.
De senki ne higgye, hogy nihilisták lettünk! Nem bámuljuk az eget, és nem nézünk egymás szemébe mélán. Ehelyett inkább figyeljük a közös céljainkat, és magunkat. Tartjuk a kapcsolatot másokkal, és a buddhista gyakorlatokat is végezzük. Nincs szélsőség, ugyanakkor tudjuk, miért jöttünk, és tudjuk, miért pont ide. Valahogy sem túl feszesen, sem túl lazán. Hogy úgy szépen "szóljon". Ha így pergeted az életed, nem unsz rá soha.
D.: Mit gondoltok, Nepál végállomás, vagy állomás az életetekben? Lehet, hogy itt értek révbe, vagy folytatódik a keresés? Mennyi idő múlva, ha egyáltalán, akartok visszatérni?
A.&A.: Egy fontos állomásnak érezzük. Azért is, mert összeálltak a feltételek hogy itt lehessünk, és azért is, mert nem tudunk már visszamenni oda, ahonnan jöttünk. Az már egyszerűen nincs. Persze mi adtuk fel, és pont ezért. Mondhatnám azt, hogy bizonyos tekintetben nagy szarban vagyunk, de mi mégis inkább a nagy lehetőséget érezzük ebben. Ez akkor sem volt másként, amikor átpréseltük magunkat anyu szülőcsatornáján. Ennél többet most nem látunk előre, de akkor sem láttunk sokkal. Egy barátunk úgy fogalmazott, hogy "rálépni a semmire". Izgi. Vajon mi lehet ott?
