Szombat este százhuszonnyolcadszor báloztak, ezúttal az Intercontinentalban, a magyar újságírók. Vagy kik. A mulatság több száz résztvevőjéből újságírót ugyanis - a tévéseket is beleszámítva - néhány tucatnyit láttunk. Nem tudom, miért nem sajtóbálnak hívják a mókát, de újságíróbálnak nevezni az évről évre február elején - idén valamiért január végén - megrendezett mulatságot, nos, az olyan, mintha kukásbálnak neveznénk a közterület-fenntartónak azt a céges buliját, ahová főosztályvezetőtől lefelé senkit nem engednének be, céges partnert viszont annál többet. Kis sarkítással azt is mondhatnánk, több volt a szóvivő, mint az újságíró (beleértve a bő tucatnyi tévést), és egészen biztosan több volt a pr-es, marketinges, kommunikációs munkatárs és sales-es, mint a szigorú értelemben vett médiadolgozó.
Bazalt arcélek szivarfüstben
Gyerekkoromban mindig úgy képzeltem az ilyen társasági eseményeket - valószínűleg a frakkos partijelenetekkel színesített kalandfilmek erős behatása nyomán -, hogy korosodó, pingvinnek öltözött gazdag emberek karján könnyűvérű, csinos nők libbennek fel és alá, szédítő ruhakölteményekben, kezükben könnyű koktélokkal és long drinkekkel, miközben a teraszokon, ajtóbeugrókban, vastag függönyök mögé bújva Igen Fontos Emberek beszélgetnek, mit beszélgetnek, pusmognak Rém Fontos Dolgokról. Közben mindenfelé szivarfüst száll, finoman metszett poharak koccanását halljuk a háttérből, esetleg valahol, egy kis teremben szolid tétekkel kártyajáték folyik, az úri közönség pedig, naná, táncol. És tényleg majdnem ilyen egy bál. Persze kis ország vagyunk, nem az orosz (arab, koreai) atomcsapás megelőzéséről tárgyaltak bazaltkeménységű arcélek.
Az Igen Fontos Emberek helyett az egyik ajtóbeugróban legalább azért Mesterházy Viccbőlminiszterelnökjelöltnekhívott Attilával éppen Horváth Budapestazénotthonom Csaba csevegett. Miniszterből még egyet láttunk az estén, Szabó Imrét, aki - amikor nem bálozik - a környezetet védi gőzerővel. A zöldminiszter egyébként duplán kivívta az ellenszenvünket. Egyfelől a tombolán elnyerte előlünk, és persze több száz más tombolázó elől a New York-i, business classra szóló repülőjegyet (bár ezt még tudja kompenzálni, ha nekünk adja). Másfelől viszont nyomtattatott magáról egy kamu Computerworld-címlapképet; bizonyára nem olvasta még sehol a nyomtatás és az erdők halálának összefüggésére figyelmeztető szövegeket, majd küldünk neki egyet e-mailben, hátha azt is kinyomtatja.
Akciós báli ruhában a párducmintás szettek közt
A társaság, az öltözékek alapján legalábbis, alapvetően konzervatív volt. Nem vagyok divatkirály, de azt sejtem, hogy a fekete és a sötét árnyalatban pompázó báli és alkalmi ruhák nemigen utalnak a divatdiktátorok agyában született legújabb öltözködési irányzatokra. Néhány vörös, egy rózsaszín és két párducpöttyös öltözék szúrt szemet - több vörös ruhát sajnos olyanok vettek fel, akiknek nem kellett volna -, míg a férfiak közül egyedül a pompás egyenruhában megjelenő Dobson Tibor - a katasztrófavédelem szóvivője - lógott ki a sorból. A ruhával egyébként nekünk igencsak meggyűlt a bajunk: több sztártervezőnél jártunk majdnem százas mellbőségű feleségemmel, ám - hiába van állítólag a divattervezők között eszetlen verseny - sehol nem találtunk ráméretezett öltözéket; végül egy plázában, akcióban vettünk egy fűzős, szatén báli ruhát, olcsóbban annál, mint amennyiért békeidőben kölcsönözni lehetett volna.
Visszatérve a gyerekkorban elképzelt báli elemekhez: a pezsgőspoharak persze koccantak, és a boros poharak is, és aztán a töményes és koktélos poharak is. Volt pálinka- és konyak- és szivarbemutató, a koktélos pultot pedig hajnalra sikerült lényegében kiüríteni. A konzervatív ízlés egyébként nemcsak az öltözékekben, hanem itt is szemet szúrt, a sorban állva - mert sor az volt, nem is kicsi - szinte minden rendelés a mojito-pinacolada-sexonthebeach gondolatkörben mozgott, a cuba libre és a long island ice tea már progresszívnek számított.
Gyémántot sem nyertünk
És tényleg sok volt a koros férfi, de többségük karján nem ledér félvilági nők libbentek, ha voltak is ilyenek, azok ledér, félvilági, szoláriumtól sem rettegő férfiak társaságában dobták fel a libidót. És voltak csillogó ékszerek is, konkrétan gyémántbemutató, éjfélkor gyémántot is lehetett nyerni, de persze azt sem nyertünk, a csokieurók csörögtek csak zsebünkben. És ugyanis volt szolid játék is, ha nem is kártya, de rulett, csokitallérokkal, vagyis eurókkal, mi hülyére nyertük magunkat, a 7-es és a 19-es is bejött. És volt tánczene, szerencsére nem olyan, amit bálinak gondoltunk, hanem szalagavató hangulatú, amire az artikulálatlanul ugráló bálozók - köztük mi - éppúgy eltölthették az időt, mint a táncolni tudók (akik valami csodából kifolyólag megoldották, hogy soha ne zavarják őket a magunkfajta bénák).
És voltak remek ételek, amik kedvéért felfüggesztettük a január eleje óta tartó fogyókúrát, és örültünk ennek nagyon: a különböző fogásoknak ugyanis - bélszínérmék zöldborsmártásban, póréhagymás gratinírozott burgonyával vagy gesztenyével töltött csirkemell sherrymártással, grillezett barackkal, almasalátás libamájpástétom, rákkal töltött spenótos lazacrolád - nemcsak a nevük volt csábító, hanem - eltérően az úgynevezett jó helyeken felszolgált hasonló ételek mennyiségétől - valóban laktató adagok voltak.
És, és, és: távozáskor ajándékot is kaptunk, a rutinos újságíró a mindenféle nagy banzájok - főleg avatások és megnyitók, ritkábban alapkőletételek, bokrétaünnepségek, és más hasonló mókák alkalmával már ösztönösen nyúlt a kis reklámtáskáért. Amiben ezúttal számos prospektus volt, és az est megkoronázásaként egy vákuumcsomag előreszeletelt téliszalámi.
• Cool and sexy
• Makány Márta olasz tévésztárt öltöztetett
