Ma már a női léthez a munka, mint mánia éppen olyan elementárisan hozzátartozik -mondhatni önértelmezési kereteként - akár a gyereknevelés. Éppen ezért a téma időről-időre visszaköszön a divat világában is. Ebben nincs semmi velőtrázó. Izgalmassá akkor kezd válni a dolog, amikor egy olyan tervező nyúl egy ilyen hétköznapi témához, mint Németh Anikó, aki immár egy évtizede álmodja mesés „Babaházában” hordhatónak egyáltalán nem nevezhető, nevében is Manieros Haute Couture kollekcióit. Az alkalmi öltözékeket látványos, impulzusokban gazdag divatperformanszok keretében, kortárs táncosok közreműködésével mutatta be eddig a tervező.
Ezzel a gondolatommal – úgy tűnik – nem maradtam egyedül, mert elképesztő tömeg várakozott a Manier MunkaMánia címet viselő divatbemutatójára a Millenáris Teátrumban, a Design Hét kiemelt eseményeként.
Maníros világ minimalista környezetben
Meglepő fordulat volt önmagában a helyszínválasztás is. De tény, hogy a bemutató minden eleme az új koncepciót volt hivatott szolgálni. A hatalmas stúdióterem a nagyváros elidegenítő hangulatát adta, amit csak a közönség, mint tömeg töltött meg élettel. A nyomasztó, fekte teret csak a hatalmas reflektorok neonfénye világította meg. Az ipari méretek közt, minimalista környezetben a ritmust elsőként a DJ, Andrew J. zenei aláfestése adta.
A korábbi kortárstánc koreográfiát most a modellek határozott léptei váltották fel. A dinamikus mozgás, bár egyenes vonalak mentén szerveződött, kiszámíthatatlanul tört meg, mint ahogyan a nagyvárosi nők hétköznapjaiban és karrierjük alakulásában is lenni szokott. Nemcsak, hogy kiléptünk az álmok világából, hanem éppen a hétköznapok rideg elevenségébe csöppentünk.
Visszafogott színek, rikító hajtincsek
Az idei kollekció - Németh Anikó megfogalmazása szerint - egyfajta ajánlás a business womenektől kezdve egészen a traktorista lányokig. A Manierra jellemző színkavalkád inkább a megjeleníteni kívánt nők sokféleségében volt tetten érhető, hiszen letisztultabb formák, színekben visszafogottabb öltözetek uralták a kifutót. A meghatározó fekete és szürke mellett, csak elvétve jelent meg egy-egy markánsabb szín. Ami viszont megmaradt, a modellek rikító hajtincsei, amelyek mindig harmonizálnak a tervezőével. Határozottság, dominancia jellemezte a ruhákat, rafinált eleganciával. A különleges technikával, profin kivitelezett öltözékek a vállakat, a derekat és a csípőt jól kihangsúlyozták, a nőies sziluettet továbbra is megmaradt. Az egyes kompozíciók feszességét olykor az anyagok lágy esése oldotta.
Üzletasszonyok Csodaországban
Ami az előnye kívánt lenni ennek a kollekciónak, az a hátránya is volt egyben. A rendkívüli ötletbörze minden támogató keret ellenére széttartó volt. Az volt az ember érzése, mintha mindenkit ki akarna szolgálni a tervező és valamiképpen minden élethelyzetre reflektálni akarna. A ruhák sokaságában valószínű, hogy mindenki rá tudott volna bökni egy-kettőre, hogy ezt felvenném, de összhatásában kevésbé volt meggyőző. Lássuk be, hogy Alice Csodaországból nem lesz hirtelen kőkemény üzletasszony. Persze a mindennapokban is lehet valaki maníros, de úgy tűnt, hogy volt ebben a bemutatóban valami abból a régi igazságból, hogy nem szerencsés sokat markolni, mert a végén keveset fog az ember.
A bemutató záróelme viszont érdekes megoldással szolgált. A modellek ugyanis a hatalmas színtéren kirakati bábúvá merevedtek és a közönség – ahogy ez a mindennapokban lenni szokott – elvegyülhetett közöttük. Egyrészt interakcióba kerülhettünk a ruhákkal, ami egy divatbemutatónál szokatlan, másrészt belehelyeződtünk a koncepcióba, most már vásárlóként. A „dolgozó nők” megnézhették a kínálatot, miközben átélhették hétköznapjaiknak azt a fontos momentumát, mikor a megfeszített munka után kedvükre válogathatnak a ruhák között.
Vérprofi modorosság
Tagadhatatlan Németh Anikó trendeken felülemelkedni képes szemléletmódja, mely éppen abban a rá jellemző pimaszul megkreált, színpadias rendszerben képes igazán jól működni. A Maniernak éppen a maga túlzásaiban, szó szerinti modorosságában rejlik az ereje. A túlzás mindig egy izgalmas, ugyanakkor veszélyes játék is, hiszen a nagyszerűt a giccstől csak kevés választja el. Bár a koncepciónak minden egyes eleme vér profin átgondolták az alkotók, mégis éppen a maga varázsától sikerült megfosztani a bemutatót. Kissé közhelyesnek hatott, hogy Rúzsa Magdi az est házigazdájaként újrakevert popslágereket énekelt, még akkor is, ha a nagyvárosok hétköznapiságába a celebritás jobban illeszkedik.
Összességében elismerésre méltó, hogy Németh Anikó a jól ismert járt utat vakmerően el merte hagyni a járatlanért.
