Először is szögezzük le: a Design Terminál projektjeként indult pályázat egy alapvetően üdvözlendő és fontos kezdeményezés volt. Egyrészt azért, mert a magyar népviseletet sajnos leginkább a turisták vélt igényeire kalibrálva szokták megerőszakolni és ebből igencsak jó lenne kilépni, hiszen csodálatosan gazdag motívumkincsről van szó. Másrészt mert a múltidézgetés önmagában nem visz sehova, harmadrészt hazánkban nagyon ritkán van pénzdíjas megmérettetés divattervezőknek (leginkább soha, itt pedig az első három helyezett kapott anyagi támogatást).
Az, hogy az egész félresiklott összefügg-e azzal, hogy a kezdeményezést felkarolta a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, már nem fog kiderülni. Mindenesetre ez utóbbi adalék gondoskodott arról is, hogy az este folyamán elhangzó megszólalások kellő pátosszal legyenek kicifrázva.
Sok jó ember sem fér el kis helyen
A Gombold újra! divatbemutató óriásplakátjaival tele volt a város, de online is óriási volt a hírverés. Bár a szervezés látszólag profi volt, hamar kiderült, hogy közel sem. A Szépművészeti Múzeumban a férőhelyek száma, mint ahogy azt apró betűkkel feltüntették, 450 fő. A helyszínen viszont legalább háromszor ennyi ember várakozott, majdnem az Állatkertig ért a sor. Ehhez képest jó, ha 150 ember bejutott, a többi helyet ugyanis a külön beengedett, meghívott vendégek foglalták el.
A szervezőknek tudván tudniuk kellett, hogy egy szétreklámozott, ingyenes eseményre nagy lesz az érdeklődés, így érthetetlen, hogy miért nem nagyobb helyszínre szervezték. Az, hogy felszereltek két kivetítőt, amin a fehér narancssárgának tűnt, és a feketén kívül semmilyen színt nem lehetett biztosan kivenni, valószínűleg nem vigasztalta az őszi hidegben kint rekedt tömeget. Ez azért nagyon szomorú, mert sok olyan ember volt, akit egyébként látszólag nem foglalkoztat különösebben a magyar divat, nem szakmabeli, ez most mégis felkeltette az érdeklődését – hiába.
Kérdések, kérdések mindenhol - és Mihalik Enikő
Számos további kérdés merült fel, amikre nem találtunk választ. Mennyire etikus, hogy a versenyzőket esetenként saját tanáraik szelektálták? Ha három kategóriában (látványruha, hétköznapi ruha és kiegészítő) lehetett nevezni, a végső döntésnél miért vettek mindenkit egybe, ha nem is lehet ezeket összemérni? Aztán voltak meghívott tervezők is, de nem derült ki pontosan, hogy kik, és hogy őket ugyanúgy belevették-e a versenybe. Ha igen: megint csak erősen megkérdőjelezhető, mennyire etikus diákokat a saját tanáraik ellen versenyeztetni.
Iderángatták Mihalik Enikőt is, mondván, ő tette eddig a legtöbbet a magyar divatért – azért érdemei elismerése mellett is ez erős csúsztatás. Inkább a magyar modellek lehetnek neki hálásak, de hogy a tervezőket ismertebbé tette volna, ez egyszerűen nem igaz. Mindenesetre egy Herendi tálat átnyújtva megtették Magyarország divatnagykövetévé – hogy ez a hangzatos cím mit is jelent a gyakorlatban, szintén homályban maradt. A semmitmondást sikerült újfent szaloncukorpapírba csomagolni.
Ruhák a vitrinnek
De lássuk végre a lényeget, vagyis a megvalósult terveket. A műsorvezető elmondta, hogy több mint 400 pályamű érkezett be első körben, amelyből először 70-et választottak ki, majd interjúk után lett ebből 35, amiket el is kellett készíteni. Na de milyen szempontok alapján is figyeltem a tervezők munkáját? Amellett, hogy legyen esztétikus, a választott motívumot vagy témát emeljék ki az eredeti népi-történelmi kontextusból és modernizálják kreatívan: tehát ne csak nyomtassanak egy mintát pólóra vagy aggassanak zsinórozást búvárruhára, de ne is csak annyiban merüljön ki az egész, hogy átvesznek két színt – ezt sürgősen el kellene felejteni. Legyen benne valami egyedi ötlet, használják úgy, hogy azt bárki szívesen felvegye az utcán.
Úgy tűnt, a legtöbb nevező számára a pályázat inkább valami jó elborulási lehetőséget jelentett, miközben a látványos, de hordhatatlan ruhákból ugyanannyi hasznunk lesz, mint az ünnepi népviseletekből: lóghatnak a múzeum vitrinjében. Sajnos sok ruha csak attól volt modern, hogy most készítették őket, de nem tudtak túlépni a már említett múltidézésen.
Tobzódtunk a krampuszos piros-fekete színkombinációkban, a bő csikósingekben és parasztblúzokban, kendőkben, pártákban, pántlikákban – kedvem lett volna felkiáltani, hogy sej, ripityom! Ugyanígy volt egy csomó plasztik meg újrahasznosítós rettenet, ami a MOME diplomakiállításokon is minden évben előjön, de akkor sem tudnak vele semmi újat mondani.
A nyertes ruháit sem fogjuk hordani
Az első díjat Gyöngyösi Renáta Metallic folklór kollekciója kapta, ami látványruha volt: hatalmasra nagyított puffos és kimerevített vállak, a ruhákon a hímzések helyét szegecsek vették át. Formáiban ez sem volt új, fel is csak kevesen vennék, de ötlet kétségkívül volt benne.
A második díjat Surányi Szilárd nyerte, ő tulipánmintával és a fehér alsószoknyatengerrel operált szintén látványruhákon. Utcára ez sem megy, bár jól mutatott (leszámítva a modellek szándékosan idétlen, robotszerű-mozgását). A harmadik díjat inkább hagyjuk. Ha nekem kellett volna hordható ruhák közül választani, nagy bajban lettem volna.
A Wamp Ígéret-különdíjával szerencsére nagyon egyet tudtam érteni, a Béta csoport munkája volt az egyik kedvencem. Szőttes mintákat ültettek át táskákra, úgy, hogy a mintát perforálás adja ki és a táska gyakorlatilag egy bőrcsík, amit patentokkal lehet összeállítani. Az induló Fashion Issue magazin különdíját pedig a Gálvölgyi Anett, Kormos Anna Zsófia, Miovác Márton és Baranyi Ádám alkotta kollektíva kapta, és ha valakiknek, akkor nekik szintén kijár az elismerés, mert keményen dolgoznak, de azért a betyáros póló elég kínos volt.
Érdekesek voltak Berecz Vanda táskái, amik úgy mutatták meg a motívumot, miután a szájukat szétnyitották. Jó ötlet volt Tóth Melindától és Lajos Attilától, ahogy végigvitték a berakott ingmellet a ruha teljes hosszán, még jobb is lehetne, ha tovább fejlesztenék, átdolgoznák az ötleteiket. Szépek voltak Anh Tuan bőrtáskái is a tekeredő zsinórral. A Facebookon egyébként mától egy hétig bárki voksolhat a kedvencére, aki a legtöbb szavazat alapján megkapja a közönségdíjat.
Valami történt
A díjátadó előtt levetített kisfilmből megtudtuk, hogy a szelektálást a következő hívószavak segítették: újszerűség, frissesség, érdekesség és hordhatóság. Azt ígérték, nem lesznek közhelyek – ezt sajnos a kollekciók láttán csak fanyar mosollyal vettem tudomásul, hiszen a bemutató háromnegyed részben maga volt a klisék irtózatos tárháza. Legalább történt valami. Az már más kérdés, hogy nem ennek és nem így kellett volna történnie – ha folytatni akarják, remélhetőleg megtanulták, mire kéne még figyelni.
