demencia

Vannak, akik állandóan keresnek, nem jók a dátumokban – és emiatt a házassági évfordulójuk környékén hangos tányércsörgés van otthon–, esetleg rossz az arcmemóriájuk, vagy a nevekkel állnak hadilábon. Az pedig teljesen természetes, hogy negyven felett már gyakran nehezebb felidézni az érettségire megtanult versek szerzőit. Az viszont igen ijesztő, ha hirtelen arra sem emlékszünk vissza, ami a nap folyamán történt, és megkapjuk a diagnózist: demencia.

Demencia? Kizárt!

Az angol Eamonn Dobbynnak gyanússá vált, hogy talán már nem természetes az, amennyire feledékeny. Mivel abban az időben az élettársa demensek ellátásában dolgozott, azt javasolta Eamonnak, hogy keresse fel a háziorvosát. 

Az orvos azonban azt mondta, hogy ennyi idős korban nem lehetek demens. Ekkor 53 éves voltam. Két évvel később azonban a kezemben volt a diagnózis: úgynevezett frontotemporális demenciában szenvedek.

A lelet azonban azt is tartalmazta, hogy az alapbetegsége mellé egy kortikobazális degeneráció is társul, amely hosszú távon beszéd- és mozgásproblémákat, illetve egyensúlyzavart, vagy akár úgynevezett „idegenkéz-tünetet” okozhat, amely olyan érzés a beteg számára, mintha a kezének önálló akarata lenne, és tőle függetlenül mozogna. 

Egy korábbi baleset lehet a bűnös

A betegség azonban meglepő módon jó harminc évvel korábban kezdődhetett, mindenféle tünet nélkül. Ugyanis Eamonn 34 évvel ezelőtt motorbalesetet szenvedett, és jó eséllyel az ott bekövetkezett fejsérülés indította el ezt a visszafordíthatatlan folyamatot. A férfi akkor súlyos koponyasérülést szenvedett, hosszú időre elveszítette a szaglását, és a karja is több helyen eltört. Felépülése után azonban nem gondolt arra, hogy a baleset a későbbiekben is megkeserítheti az életét.

A 2018-as diagnózis után a férfi rövidesen kipróbált egy forradalmian új gyógyszert, amely enyhítette a tüneteket. Amikor megkapta a leleteit, az orvosok nem sok jóval kecsegtették, sőt, csupán öt évet jósoltak neki, ám szerencsére, ezt már régen túlszárnyalta.

A diagnózis után is ugyanaz az ember

A korábban sofőrként dolgozó férfi egyik legnagyobb bánata, hogy a diagnózis után le kellett adnia a vezetői engedélyét. 

„Sokan vezetnek sokkal rosszabbul, mint én, mégsem veszik el azonnal a jogosítványukat – mondja a férfi. Ha pedig egyszer bevonták, nagyon kicsi az esélye, hogy visszaszerezd. Szeretném, ha nem úgy viselkednének velem, mint aki partvonalra került. Évente 70 ezer kilométert vezettem balesetmentesen, a képességeim ebben a tekintetben nem változtak.” 

A háromgyerekes apa – akinek már unokája is van –, nem adja fel a harcot. 

„A diagnózis után is ugyanaz az ember vagyok. Ha ülnék egy sarokban, sajnálnám magam és a tévét nézném napról napra, hamar lejtőre kerülnék. Ezt pedig nem akarom.”