Lenhardtné Kwaysser Fatime interjú

Fatime bemutatkozó videójában, mely a Dívány és a Lidl 2020-as Szupertanár-pályázatának döntőjére készült, egy olyan tanítónőt ismerhettünk meg, akire mindannyian vágytunk hat-hét évesen, és akihez szívesen beíratnánk saját gyerkőceinket: egy pedagógust, akinek minden mondatából árad a hivatása és a diákok iránti szeretete. Valódi varázsát – lehengerlő kisugárzását és végtelen optimizmusát – leginkább mégis csak akkor érthetjük meg, ha személyesen beszélgetünk vele. Fatime arról mesélt nekünk, hogy hogyan élte meg az elmúlt év embert próbáló nehézségeit, hogy segítette át diákjait ezen az időszakon, és hogyan hozta ki a legrosszabb helyzetekből is a legjobbat. 

Egy év telt el azóta, hogy elnyerted a Szupertanár címet. Milyen változást hozott számodra a győzelem? 

Nagy változást nem hozott, inkább tudatosította bennem, mekkora értékek rejlenek a szakmámban, és hogy mekkora kihívás folyamatosan ugyanazt a minőséget biztosítani. A környezetemtől sok megerősítést kaptam, szerintem ezekből is táplálkozik egy tanító. Azt remélem, hogy a pályázat segít rávilágítani a szakmánk fontosságára, én azóta is kampányolok amellett, hogy tanítani jó dolog.

Mire fordítottátok a nyereményt? 

A Covid-helyzet miatt az eredeti elképzelésünk, a teljes iskolát megmozgató projektnap sajnos nem jött össze. Azóta, hogy egy kicsit könnyebb a helyzet, és lehet osztályprogramokat tartani, osztályszinten tudjuk hasznosítani az utalványt. Ha egy osztály közösségépítő programot szervez, bevásárolunk nekik, és elmehetnek piknikezni. A nyeremény szerencsére három évre szól, ezért remélem, lesz még rá alkalom, hogy megvalósítsuk az eredeti elképzelésünket is.

Híre ment a módszereidnek, amiket a bemutatkozó videódban ismerhettünk meg? Kaptál visszajelzést más pedagógusoktól? 

Sokan kerestek meg az ország több tájáról, hogy ők is elkezdenék a projektéveket. Hál’ Istennek volt időm, és tudtam nekik segíteni ebben. Később beszámoltak róla, hogy hogy sikerült nekik, milyen sikerélményeik voltak. Én mégis mindenkit arra biztatok, hogy ne csak azt kövesse, amit a másik csinál, hanem tegye hozzá a saját ötleteit. Jólesett, hogy felbukkantak volt tanítványaim, tanítóim és tanáraim is a versenynek köszönhetően. 

Hallottál esetleg olyan gyerkőcről, aki azért szeretne a te diákod lenni, mert a pályázat révén hallott rólad?

Inkább úgy mondanám, hogy egyrészt vannak olyan gyerekek, akik azért iratkoznak be hozzám, mert tanítottam a testvérüket, másrészt vannak olyan szülők, akik úgy gondolják, hogy a gyerekükhöz leginkább én illek. Pályakezdő létem nagy tanulsága: hogy nem lehetek mindenkinek A Tanító Nénije. El kell fogadni, hogy lesznek olyan gyerekek, akikre sokkal több energiát kell fordítani, hogy megfogd, hogy meghódítsd. Amit viszont ezzel kapcsolatban megemlítenék, hogy amikor a kisfiammal végignéztük a tavalyi jelentkezőket, egyből mondta, hogy ő kihez járna szívesen.

Büszkék voltak rád a diákjaid, amikor megnyerted a pályázatot? 

Igen, nagyon, de hamar visszarázódtunk a mindennapi kis életünkbe. A szülők is kedvesen gratuláltak, és biztosítottak róla, hogy nem kell szerénykednem, mert megérdemeltem a győzelmet. Továbbra is igyekszem meghálálni a bizalmukat.

Nagyon kreatívan igyekeztél átsegíteni a gyerekeket az online oktatáson, például bizonyos feladatokon keresztül a lába kélt Mona Lisa nyomába eredtetek.

Mona Lisa olyannyira fontos szereplővé vált számunkra, hogy szülői segítséggel, egy régi képkeretet renoválva fölkerült az osztályfalunkra maszkban és kézfertőtlenítővel a kezében. 

Volt azóta ehhez hasonló, kisebb kreatív projektetek? 

A második online szakaszban már élő óráink voltak. Éves projektünk is volt, de az online időszakban inkább arra fektettük a hangsúlyt, hogy élvezetes, a gyerekek érdeklődésének megfelelő, gyakorló jellegű órákat tartsunk. Az évünket Berg Judit Lengemeséi szőtték át. A gyerekek békalencsét gyűjthettek, amiket beválthattak ebihalakra, az ebihalakat pedig békákra. Az osztályfalon volt egy Locsogó-tavunk, ahol az év végén összesítettük, hogy ki mennyi békát tudott szerezni. A végén olyan volt a tó, mint a Széchenyi-fürdő csúcsidőben: dugig volt békákkal.

Hogyan fogadták a szeptemberi visszatérést a gyerekek? 

Évkezdéskor óra közben készült rólam egy fotó, amiről nem is tudtam: éppen a gyerekek között tanítok, miközben az egyik kislány hátulról ölel. Minden nap öröm volt. Az első időszakban annyira örültek, hogy végre egymással lehetnek, hogy alig tudtuk őket szépen lassan bevarázsolni a padokba. Elképesztően kiéheztek a szociális együttlétre. Dőltek a rajzok, dőltek az élmények.

Minden nagyon szépen ment, mert tudtuk, hogy minden együtt töltött perc ajándék. 

Mekkora kihívást jelentett, hogy fenntartsd a gyerekek lelkesedését az távoktatás második etapja alatt? 

Miután szeptemberben visszatértünk az iskolába, minden nap hálát adtunk, hogy bent lehetünk, és nem online térben találkozunk; ami régen természetes volt, az ajándékká vált. Bár márciusban szomorúan búcsúztunk el, de azzal biztattuk egymást, hogy ebben az évben még úgyis visszatérünk, illetve tudatosan készültünk arra, hogy mi lesz, ha otthonról tanulunk. Mivel már volt benne rutinunk, próbáltunk egy kicsit „nagyosabban”, komolyabban állni a gyerekekhez. Úgy gondolom, hogy jól sikerült a második online időszak is. Nagy szerencse, hogy amíg felsőben azért kell könyörögni a gyerekeknek, hogy kapcsolják be a kamerát, és szóljanak hozzá az órához, addig az alsósoknak konkrétan azért kell szólni, hogy hagyjanak mást is szóhoz jutni. Ugyanakkor, ami eddig kívül maradt a kerítésen, az most bejött az életbe: volt, akinek betegek lettek a szülei, de előfordult szomorúbb eset is. Jómagam is kórházba kerültem az online időszak alatt. Együtt mégis végig tudtuk csinálni. 

Maradt bepótolnivaló az online időszak után? 

Most vált igazán fontossá, hogy milyen fontos az elengedés. A két évünk alatt bő háromnegyed év veszett el. Ezt nem lehet behozni anélkül – véleményem szerint nem is kell –, hogy vagy a tanító, vagy a gyerek és a család sérülne. Szerencsére hihetetlen rugalmas és humánus vezetésünk van, így végig biztonságban éreztük magunkat, mint dolgozók is. Egyetlen célt tűztünk ki: hogy se a gyerekek, se mi ne betegedjünk bele ebbe az időszakba.

Először is feltérképeztük, hogy milyen állapotban vannak a visszatért gyerekek, és megállapítottuk, hogy körülbelül október végére sikerül megtanulnunk az elsős tananyagot, vagyis az összes nagy és kis betűt. Nagyon boldogok voltunk, hogy sikerült, betűünnepet rendeztünk. Innentől elővehettük a másodikos tankönyveket. Év végére sem matematikából, sem magyarból nem lettek vészes kimaradásaink. Mérlegelés után idén olyan tananyagot hagytam ki, ami úgyis előkerül harmadikban, negyedikben. Én személy szerint ismét nagyon sokat tanultam ettől az évtől. Innentől viszont az oktatási rendszeren a sor: muszáj lesz alkalmazkodni a Covid-helyzet okozta változásokhoz, idő- és tananyagveszteségekhez, nem tehet egyenlőségjelet az online és a normál tanítási időszak közt. Gondolok itt a tantárgyi és felvételi követelményekre például. 

Időközben az osztályoddal együtt készített, Maradj otthon! című társasjáték is megjelent. Milyen volt a fogadtatása?

Alapvetően sikeres. Volt, aki jelezte, hogy a Covid-helyzettel nem szabad viccelődni. Különbözőek vagyunk: mi humorral akartuk feloldani az élet nehéz pillanatait és a továbbiakban sem szeretnénk feladni ezt, mert ki tudja, mi vár még ránk. Bár nehéz időszak van mögöttem, ebből a szempontból örülök, hogy végül „akasztották a hóhért”. Azáltal, hogy családilag mi is covidosak lettünk, és nagyon keserves volt a felgyógyulás, továbbra sem viccelődve a helyzettel immár teljesen hitelesen vallom:

a legnyomorultabb élethelyzetben is a humor és a pozitív gondolkodás az, ami nagyon sokat segít.

Egyébként gyorsan elfogytak a játékpéldányok. Most abban gondolkodunk, hogy elkészítjük a második részt is, ahol már a legutóbbi hullám tipikus, olykor abszurd eseményei is megjelennek, például az oltásokra lehet majd licitálni. 

Ahogy beszélgetünk, egyre inkább az az érzésem, hogy nálatok nem a klasszikus pedagógus-diák hierarchia érvényesül, hanem együttműködsz, összedolgozol az osztályoddal.

Nagyon inspiráló csapatom van. Nálunk az órákon a rendzavarások jellemzően nem a rosszaságból, hanem inkább a motiváltságból fakadnak. A gyerekeknek elképesztő tudásuk van, amit kontroll nélkül próbálnak megosztani a többiekkel. Ez azért könnyebb, mint amikor egy deviáns magatartást kell kordában tartani. Hihetetlenül kreatívak, rengeteg ötletük van, és lassan már ők is elő tudnak adni kisebb projekteket. Nagyon szeretnének felnőni a feladatokhoz. 

Mit gondolsz, hogyan maradhat motivált egy pedagógus?

Szerintem a gyerekek sokat segítenek ebben. Mára eltűntek a 20-30 éve még jellemző klasszikus gyerektípusok: nincs „átlagos” vagy „normális” diák. Folyamatosan figyelni kell őket, hogy hogyan taníts, hogy kit mi érdekel, és kit hogyan fogj meg úgy, hogy észre se vegye. 

Emellett azt gondolom, hogy a kollégáknak is nagy szerepük van ebben. Ha valakinek van egy ötlete, bedobja a közösbe, és akinek van kedve, kipróbálhatja. Rengeteg inspiráció van a világhálón is, ezeket gyönyörűen be lehet építeni a munkánkba. Hiszen abba sem kell belepusztulni, hogy mindig én álljak elő új ötletekkel. Rengeteg módszer van, amivel lehet kísérletezni. Nem mondom, hogy nekem mindig beválnak. Én is le szoktam írni, hogy mi az, amibe belesültem, persze lehet más osztállyal ez a módszer kiválóan működik. Nincsenek már tutibiztos módszerek. Ez az, ami fejlődésben tart.

Tetten érnek a gyerekek, ha belesülsz valamibe? 

A nagyobb gyerekek már igen, a kicsik közül pedig egy-kettő éles szemű mindig figyelmeztet, hogy „Hát, ez most nem jött össze, Fatime néni!”, én akkor jelzem, hogy „Hát, igen, ez van. Akkor ki lehet találni mást.”, és ők ezt szerencsére komolyan veszik. Életkoruknál fogva nemcsak kritizálni akarnak, hanem segíteni is. A kamaszoknál kicsit nehezebb a helyzet.

Van olyan része a szakmádnak, amiben ha kapnál segítséget, sokkal könnyebben tudnád végezni a munkádat?

Szívesen belenéznék mások munkájába is, az alternatív lehetőségekbe, de ezt nehéz megoldani hétközben, rengeteg szervezést igényel egy-egy pedagógus kiesése. Épp ezért volt hatalmas bravúr az elmúlt év teljesítése vezetőségi szempontból is. 

Illetve, nem lehet tovább elbagatellizálni azt a nehézséget sem, hogy egyre több speciális gyerek van, és a tanítói diplomához még mindig nem adnak kellő gyógypedagógiai alapismereteket, pedig véleményem szerint ez elengedhetetlen lenne. Mi a gyógypedagógusaink mindennapi aktív segítségének köszönhetően tudunk működni, de jó lenne elsajátítani egy alaptudást, hogy megkönnyítsük a gyerekek, ezáltal a saját életünket is. 

És mi az, amit a legszebbnek tartasz a hivatásodban?

Az élő energia- és szeretetáramlást. A közösség lehetőségét, mind kollegiális, mind a gyerekek szintjén. Azt, hogy a gyerekek a szemünk láttára fejlődnek. Akárhogy is, minden egyes nappal többek és jobbak lesznek.