Egy gyerek és egy kiskutya párosa igazán szívet melengető, az együttélés ugyanakkor nem mindig zökkenőmentes. Csak akkor vágjunk bele, ha mi is szeretnénk kutyát, és biztos jut elég energiánk mindenkire.
Április végén családunk új taggal bővült, megérkezett hozzánk Carbon, a 9 hetes labrador. Nem ő az első kutyánk, van már egy golden retrieverünk és egy francia juhászkutyánk (beauceron) is. De Carbon az első, aki a gyerekek után érkezett, ez pedig minden rutin ellenére sok izgalmas helyzetet ígért.
A gyerekeket (3 és 5 évesek) fokozatosan készítettük fel a kiskutya érkezésére, és természetesen nagyon lelkesek voltak. Kicsit féltem tőle, hogy a Mancs Őrjárat után majd Zumának akarják elnevezni, de szerencsére ez fel sem vetődött. Beszélgettünk arról, hogy a kiskutya valószínűleg eleinte harapdálni fog játék közben, és hogy el kell pakolni minden játékot a földről, nehogy megrágcsálja. Elmondtuk nekik azt is, hogy a fekhelye egy ketrecben lesz, ahova majd néha bezárjuk pihenni, és az éjszakákat is itt fogja tölteni.
Azt nem árultuk el nekik, hogy pontosan mikor hozzuk el, így nagy meglepetés volt, amikor arra értek haza az oviból, hogy már itt a kiskutya. Bár teljesen természetes számukra a kutyák jelenléte, mégis, Carbonnal más volt. Rögtön imádták, és ez az imádat kölcsönös volt. Mintha érezték volna, hogy ő is gyerek.
Nem volt zökkenőmentes az összeszokás
A kiskutya aztán a várakozásoknak megfelelően eleinte harapdált játék közben, úgyhogy el is neveztük bébi cápának. (Aki még nem hallgatta meg a Baby Shark című csodálatos művet, az inkább ne is tegye meg, mert sosem tudja majd kiverni a fejéből.) A gyerekeknek ezért megtanítottuk, hogy inkább egy hosszabb, kötélszerű játékkal játsszanak a kiskutyával, illetve Carbonnak is finoman elmagyaráztuk egy feljajdulással, hogy a harapás fáj, és olyankor azonnal be is fejeztük a játékot.
A játéklopkodás is bejött, ami viszont kiváló lehetőség volt arra, hogy a gyerekek megtanuljanak elpakolni maguk után, ha nem akarják, hogy a kutya megrágcsálja a kedvenc kisautót vagy babát. Sajnos itt volt pár komoly áldozat, például egy autó kereke és egy Barbie kezei kicsit átalakultak a tűhegyes fogak és a mi figyelmetlenségünk miatt. Azóta, ha valami leesik a földre az asztali játék közben, akkor elég egyszer figyelmeztetni őket, hogy vegyék fel, és a játékok többsége a nappaliból beköltözött a gyerekszobába, ami Carbon számára tiltott terület.
A kiskutya szerencsére gyorsan megszokta a ketrecet, ami eleinte sokszor életmentő volt, például olyankor, amikor a gyerekek a földön kezdtek el legózni vagy kirakózni, vagy épp akkor, amikor mindenáron Carbonnal akartak játszani – még azok után is, hogy megkértem őket, hogy hagyják pihenni.
A kiskutya pihenőidejének tiszteletben tartása ugyanis legalább olyan fontos, mint az, hogy a gyerekeket nem harapdáljuk. És azt kell hogy mondjam, a kiskutya könnyebben megértette ezt a szabályt, mint a gyerekek. Az én gyerekeim legalábbis különös élvezettel kergetnék az állatokat, így ezt viszonylag gyakran meg kell beszélnünk, hogy ez nekik nem játék, mert megijesztik őket.
Mire figyeljünk?
Csak akkor vigyünk haza kisgyerek mellé kiskutyát, ha tele vagyunk energiával. Mert ahogy a fentiekből kiderül, egy kiskutya nagyon sok odafigyelést igényel, és bizony harapdál, rágcsál, és ha unatkozik, akkor hamar feltalálja magát, aminek a lakás vagy az udvar látja a kárát. És akkor még nem beszéltem a szobatisztaságról, aminek a kialakulása akár 6 hónapos korig is eltarthat.
A gyerekkel mindenképpen beszéljük át, hogy mit szabad a kiskutyával, és rendszeresen emlékeztessük erre, ha a kutya számára már terhes a gyerek jelenléte. Miből vesszük ezt észre? Az egyik legnyilvánvalóbb jel, hogy menekül a gyerek elől, de az is lehet, hogy hagyja magát nyúzni, miközben csak a lihegés és a hátracsapott fülek árulkodnak arról, hogy valójában nem érzi jól magát. A balesetek elkerülése végett ilyenkor azonnal vessünk véget annak, amit a gyerek csinál, a kutyának pedig tegyük lehetővé, hogy elvonuljon.
Tanítsuk meg a gyereknek azt is, hogy a kutya fekhelye tabu, és ne engedjük neki azt sem, hogy a kutya táljában matasson, miközben ő eszik. De magába az etetésbe bevonhatjuk, és hagyhatjuk, hogy ő merje ki a tápot a tálba, vagy tegye a tálat a földre. (Ezeket felnőtt kutyánál is csinálhatjuk, de csak akkor, ha biztosak vagyunk abban, hogy a kutya nem fogja fellökni a gyereket azért, hogy hozzáférjen a kajához.)
Sokat ad, de nagy felelősség is
A kölyökkutya felnevelése tehát melós dolog, és akkor még nem beszéltünk a szocializáció fontosságáról (amiben egy kutyaovi hatalmas segítséget nyújt), és a mindennapokat megkönnyítő feladatok elsajátításáról, mint a megbízható behívás és a laza pórázos séta. Ha mindenáron kutyát szeretnénk (mert egy ötéves gyereknek ne vegyünk kutyát, hiszen nem tud még gondoskodni róla), akkor az is lehetőség, ha nem kölyköt, hanem felnőtt kutyát veszünk magunkhoz. Ennek számos előnye van, például már nem rág (annyit), van rá esély, hogy szobatiszta, és már lehiggadt egy kicsit. De ettől még valószínűleg ugyanúgy szükség lesz például kutyaiskolára a rendszeres sétáltatáson kívül, nemcsak a kutya, hanem magunk miatt is.
Számomra szívet melengető, amikor látom, hogy a fiam mennyire kedvesen közeledik Carbonhoz, és érzem, hogy neki és a lányomnak is nagyon sokat fog adni az, hogy kutyák mellett nőttek fel. Kiváló lehetőség ez arra, hogy megtanuljanak jobban odafigyelni másokra, és megtanulják azt, hogy minden élőlényt tisztelni kell.
