ükanyáink avatás

Másként vagyunk nők, más tapasztalataink vannak, mint anyáinknak, nagyanyáinkhoz képest pedig merően másként néz ki életünk. És vajon ükanyáink miként élhették meg női létüket? Betekintést engedhet ebbe, ha a Magyar Néprajzi Lexikon segítségével megvizsgáljuk, milyen avatásokon mentek keresztül életük során.

Avatásaink – rítus vagy szokás?

Az avatások általában véve az ember életében bekövetkező fordulatokhoz társulnak, legyen szó a társadalmi állapot, státusz vagy a környezet változásáról. Szociális jelzői, szimbólumai annak, hogy az egyén a közösségen belül új pozícióba kerül, más elvárások és más jogok illetik meg ezt követően. Az átmeneti rítusok egyik válfaja, amely szakkifejezést Arnold van Gennep terjesztette el: az emberi élet fontos átmeneteihez fűződő rítusokat nevezte így, melyek szerkezetét három fő stádiumban határozta meg. Az átmeneti rítusok az elválasztással kezdődnek, amely során az egyént kivezetik abból a társadalmi állapotból, amelyben addig benne volt, ezután egy átmeneti szakasz következik, a két társadalmi szerep szabályai közötti üres tér, és végül a befogadó rítussal zárul, amely során az egyént bevezetik az új társadalmi szerepkörébe.

Azonban a magyar paraszti avatások közelebb állnak a szokásokhoz, mint a rítusokhoz. Akkor beszélhetnénk rítusról, ha az avatottal szemben állított közösségi érdek (normák, elvek, ideológiák, elvárások) hangsúlyos és a közösség számára fontos lenne, amennyiben az avatás mögött meghúzódó kiváltó ok nem halványult volna el. Ezek azonban kikoptak, a hozzájuk tartozó szokások viszont maradtak, és rendszeresen meg is jelentek a meghatározott alkalmakkor. Továbbá, a falun belül kevés zárt közösség tudott kialakulni, amely számára fontos lett volna a beavatás ritualisztikus mivolta, valamint az avatási ceremóniák inkább világi, mintsem egyházi vagy babonás elemekre épültek, tehát nem tudtak rítussá válni, szokások maradtak.

Ükanyáink avatásai

Egészen a születéstől kezdve éltek hagyományok, melyek végigkísérték ükanyáinkat életútjukon. Legelőször a családba fogadáson estek át, amely társadalmi nemtől független szokás volt. Az újszülöttet lehelyezték a földre vagy küszöbre, ahonnan általában az apa felvette őt, és tájegységenként változó jelképes cselekedetével befogadta saját családtagjai közé, elismerte, hogy övé a gyermek.

A gyermekkorból eladó lány vagy nagylány kategóriába (körülbelül 17 évesen) az avatásnál kisebb jelentőségű módon kerültek ükanyáink. A leányavatás ugyanis nem intézményesült úgy, mint a legényavatás, ami részben annak tudható be, hogy a lányoktól „illedelmesebb” viselkedésmódot követelt meg a társadalom. Ettől függetlenül ennek is megvoltak a maga szimbólumai és szerényebb menete.

Változó volt, hogy melyik területen mi számított leányavatásnak: akadt, ahol az is elegendő volt, ha valakit a legények először bálba hívtak, volt, ahol a leánybandákon múlt a dolog, hogy mikor fogadják maguk közé a fiatalabbakat, amelynek során hivatalosan üdvözlik újdonsült tagjukat. Más helyeken a fonóba vagy tollfosztóba hívás jelezte. A konfirmáció, amely az egyházhoz kötődött, és amelyben fiúk is részt vettek, szintén a gyülekezet teljes jogú tagjává emelésről szólt. A leányavatás után nagylányos ruhákat hordhattak az avatottak, hajukat másként hordták, a templom ülésrendjében a nagylányok között foglaltak helyet, fogadhattak udvarlót.

Ükanyáink életének utolsó avatása az asszonyavatás volt. Ennek két főbb variációja fordult elő: vagy a házasság után, vagy az első gyermek szülése után vált valaki leányból fiatal asszonnyá. Ahol a házasság megkötése után történt az avatás, ott azzal fejezték ki az új társadalmi szerepbe kerülést, hogy az esküvő után nem sokkal ünnepélyesen új helyet foglalt el a templomban a nő: vagy a fiatal asszonyok között, vagy a férje családtagjai között telepedett le. Ekkor vett fel először főkötőt, tette kontyba haját, tehát a nagylánnyá váláshoz hasonlóan ebben az életszakaszváltásban is fontos szerepet kapott a ruhák szimbóluma. Jelentőséggel bírt mindkét típusú asszonyavatásnál a templomba vitt étel megáldatása, melyet hazavittek, az előbbi esetben ez a megszentelt étel a kalács volt.

A másik esetben, amikor az első gyermek szülése után vált valakiből asszony, nem volt jelentősége annak, milyen ételt vittek a templomba. Ilyenkor a nő szülés után 1-6 héttel, szintén a templomban vált asszonnyá, amikor az étel mellett újszülöttjét is magával vitte. Egyszerre részesült egyházi áldásban, és oldozták fel a gyermekágy ideje alatt érvényben lévő tilalmak, a „tisztátalansága” alól. Néhány helyen a templomból hazatérve a bába köszöntőt mondott, és az egybegyűltek poharukat emelték.

Manapság nem ennyire elválasztottak a nők különböző életszakaszai, nincs könnyen felismerhető, elterjedt rítusa, szokása megkülönböztetésüknek. Ha feltétlenül szeretnénk megfeleltetni ezeket valamilyen kortárs szimbolikus szokással, esetleg arra gondolhatunk, hogy a különböző oktatási intézmények ballagóünnepsége jelölheti ezeket a mérföldköveket. Az anyává válás, történjen bármilyen módon, nem sorolható ide, hiszen itthon nincsen elterjedt ünneplése ennek, Amerika babaváró bulijaival ellentétben.

Ha szeretnéd megtudni, ükanyáink milyen szerelmi bájolásokkal fogtak maguknak férjet, figyelmedbe ajánljuk korábbi cikkünket.