Bőrszín, vallási hovatartozás, esetleges fogyatékosság és még számos más állapot mentén, kisebb-nagyobb mértékben mindannyian hajlamosak vagyunk általánosítani, sztereotipikusan gondolkozni, előítéletek mentén skatulyázni. Lehet, hogy a bennünk feltoluló gondolatokat tudatosan helyre tesszük, de fehér hollóhoz hasonlatosan ritka az az ember, aki még sosem fogalmazott meg magában ilyen állítást. Gyerekek esetében azonban ez még ritkaságszámba megy – kivéve, ha már átadtuk nekik saját előítéleteinket…
Másképp gondolkodik egy gyerek
Máshogyan öltözik. Más színű a bőre. Más nyelvet beszél. Az ilyen jellemzők alapján tömegek alakítják ki magukban az „ők” és a „mi” képzetét, de vajon honnan indul mindez? Az biztos, hogy genetikusan nincs belénk kódolva az, hogy megkülönböztessünk egy Down-szindrómást egy neurotipikus embertől, vagy egy sötétebb bőrűt a kaukázusi rasszba tartozótól.
Nincs erre jobb bizonyíték annál, mint ahogyan a kisgyermekek reagálnak arra, hogy egy tőlünk bármilyen módon különböző, másik gyermeket vagy felnőttet látnak. Hogy hogyan is? Leginkább semmilyen módon.
Ők ugyanis még egészen másként értékelik ezeket a különbségeket, mint mi.
Miben is más a bőrszín eltérése, mint az, hogy anya haja vörös, az övé szőke, apa pedig kopaszra borotválja a fejét? Neki kék a szeme, apáé zöld, anyjáé és öcsséé pedig barna. Tulajdonságok ezek, nem különbségek, nem határok, nem tilalomtáblák. Hiszen anya bőre pirosra ég a napon, ő lebarnul, van, aki pedig folyton sápadt. Neki a focis pólók a kedvencei, anya szeret szoknyát hordani, miért lenne olyan kirívó az, ha valaki a lehető legkevesebb testfelületet mutató ruhában jár-kel az utcán? Egy kisgyerek egészen mást figyel, mint egy felnőtt. Nem azokat a külső jeleket látja meghatározónak, hanem hogy játszótársa kicsavarja-e a kezéből a lapátot, vagy nem, hajlandó-e meglökni őt a hintában, vagy inkább kitúrja onnan.
Élet előítéletek nélkül
Vagyis mindenkit aszerint ítél meg, ahogyan viselkedik, nem származása, vallása vagy anyagi helyzete alapján. A lukas térdű nadrág nem a szegénység szégyenfoltja, hanem egy állapot, amit jól ismer ő is mindennapjaiból – hiszen melyik gyerek ne csúszna-mászna folyton játék közben? Ha valakit idegen nyelven hall megszólalni, az neki attól érdekes, hogy kíváncsi lesz arra, milyen nyelven beszél.
Ha pedig egy lábprotézissel közlekedő embert lát, őszintén érdekli, mi az, amit ő visel, miért van szüksége rá, és hogy működik – a lányom legalábbis ezeket a kérdéseket tette fel, amikor nyáron a számára újszerű látvánnyal szembesült.
De ugyanígy, amikor Down-szindrómás kisgyermeket látott édesanyja hátán hordozóban, nem arcvonásainak másságára hívta fel a figyelmem, hanem arra, hogy milyen aranyosan alszik. Emlékszem, szinte a könnyekig meghatott ez a gyermeki ártatlanság és ítélkezésmentesség. Azt juttatta eszembe: nem az lenne a cél, hogy mi is ilyenek legyünk a mindennapokban? Persze az előítéletek, az általánosítás segítenek az embereket skatulyákba rakni, az életet megkönnyíteni. Azonnali döntéseket eredményeznek, kérlelhetetlen hátraarcokat és kegyetlenül elvágott utakat. Pedig a gyerekek azt mutatják meg, hogy enélkül is lehet élni, és érdemes is, a másikra nyitottan, kíváncsian. A gyerekek még elfogadják azt, hogyan gazdagíthatjuk egymás életét, nem annak ellenére, hanem éppen azáltal, hogy mind mások vagyunk.
Rengeteg örömöt élnek meg így, bezárkózás nélkül – és persze, kockáztatnak is, mert időnként lehet, hogy megbántják őket, de nem azért, mert az a másik barnább bőrű, vagy más a vallása, hanem azért, mert emberként esetleg nem jól dönt.
Vegyük észre, mit tanulhatunk tőlük!
Érdemes egy kicsit megfeledkeznünk időnként arról, hogy nekünk papíron a nevelés, nem a tanulás lenne a feladatunk – vagy legalább jól agyunkba vésni azt, hogy az előítéleteinket nem vagyunk kötelesek továbbadni, sőt! Jobb, ha igyekszünk őket leküzdeni akkor is, amikor a másként öltöző vagy más arcvonásokkal rendelkező emberekről kérdeznek minket a gyerekek, az előzetes elképzelések helyett valós válaszokat adva valós kérdésekre. Ne pisszegjük le őket, ha a lábprotézisről kérdeznek, vagy arról, miért hord valaki kendőt, esetleg miért más színű a bőre. Az őszinteségből ugyanis még soha nem lett baj – a sztereotípiákból igen. Nem könnyű persze megtanítani, hogyan maradjon valaki nyitott, de nem túl naiv, hogy ne sérüljön majd felnőttként, ezt nem állítom. De ha valamit érdemes megőrizni gyermekeinkben, az a gondolkodás tisztasága, amellyel mind rendelkeznek. Rajtunk múlik, kiöljük-e ezt belőlük.
A paraszt vidéki és a bunkó pesti: kinek van igaza?Falun születtem, kisvárosban kamaszodtam, fiatal felnőttként jött a főváros, aztán pedig az agglomeráció. És milyen jó, hogy így alakult!
Tovább olvasom
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
