Most arra voltunk kíváncsiak, hogyan alakult számára az elmúlt néhány hónap – és mennyire fogadta éretten a magyar társadalom ezt a bátor tettet. Zsuzsa azt mondja, a sorstársak történeteit bemutató Beszéj róla! projektbe is új életet lehelt a regény.
Ahhoz képest, amit a Jó leszek megjelenése előtt gondoltál, hogy alakult a könyv fogadtatása?
Sokkal jobban, mint gondoltam. Nagyon kedvesen fordultak felém az emberek, és nem dőlt össze a világ sem attól, hogy kiálltam, pedig ettől tartottam. Sok kollégám is olvasta, és szívet melengető visszajelzéseket kaptam.
A Beszélj róla! projekt oldalán is élénkebb lett az élet?
Igen, sok új történet érkezett.
Személyesen is megkeresnek az olvasók a közösségi média segítségével?
Sokan kerestek, főleg az Anoni Mara Facebook-oldalon keresztül, itt is sok pozitív visszajelzést kaptam. A legfontosabb mérce számomra az, hogy az egykori áldozatoknak milyen a könyvet olvasni.
Jó, hogy azt írták, nem volt nekik nehéz, arra törekedtem ugyanis, hogy az is el tudja olvasni azért a könyvet, akinek fájdalmat okoz.
Volt olyan is, akit ugyanúgy az apja abuzálta, mint a főszereplőt – ő azt írta, felemelő volt ilyen környezetben olvasni erről.
Olvasói visszajelzések
„Hálásan köszönöm, hogy megírtad, voltak oldalak, amelyeknél egy az egyben éreztem, hogy akár én is mondhatnám. Megrázó, egyben felemelő is volt regényes formában olvasni… Nagyon jó útmutató a könyv arra, hogyan kell reagálni (…)”
„Remélem, nagyon sok emberhez el fog jutni. Kell, hogy az emberek ne csak a tényeket tudják az abúzussal kapcsolatban, hanem ennek hosszú távú hatását átérezzék az írásod segítségével."”
„Ebben a pillanatban értem a végére a könyvnek, biztos vagyok benne, hogy még hetek kellenek, mire teljesen leülepszik bennem minden, de szeretném megköszönni Neked, hogy megírtad! (…) És bár én valahogy sosem hittem, hogy egyedül vagyok a világon ilyen emlékekkel, mégis hatalmas érzelmi lökést adott annak a felismerése, hogy a traumáink mennyire azonosak.”
Segítséget is szoktak kérni?
Tőlem azt szokták kérni, hogy hallgassam meg őket, erre van szükségük. Az igazán felemelő a dedikálás volt a könyvhéten: kétszer egy órát voltam kinn. Ha odajön hozzád valaki, hogy ő a 288. történet a Beszélj róla! oldalán, az nagy dolog. Volt egy fiatal lány is babakocsival, aki elmondta, hogy egy órát körözött, hogy összeszedje a bátorságát – nem tőlem félt, hanem kimondani azt, hogy áldozat.
Mindez erősíti benned, hogy dolgod van még ezzel a témával?
Mindenképp, erőt ad a folytatáshoz. Kettős ez, egyéni szinten arra lenne szükségem, hogy már másfelé nézzek, ezt a súlyt letegyem, közben tudom, hogy sokaknak van segítségre szüksége. Meghívtak az Egyszer lent podcastbe, az életemre kíváncsiak, de nem tudom, mennyire jó nekem ezt még mindig mesélni. De az, amivé az egész kinőtte magát, erőt ad.
Tanárként mit tapasztalsz, a diákjaidhoz hogyan jutott el történeted?
Személyesen nem volt bátorságom ahhoz, hogy beszéljek róla, úgy éreztem, az visszaélés is lenne a helyzetemmel. Messengeren elküldtem nekik az ismertetőt, volt, aki azt írta, el sem tudom képzelni, ez mennyire példamutató számára. Nekem még gyűjtenem kell az erőt, ügyesednem kell ezen a téren, nem tudom jól kezelni a diákokkal való beszélgetést, ha szóba jön ez a téma. A Kék Vonallal volt is a témában egy szakmai diskurzusunk arról, hogyan lehet ezt a témát gyerekekkel úgy érinteni, hogy ne ijesszük meg őket. Ha az iskolába hozzánk kijöttek volna annak idején, én is halálra rémültem volna, hogy a homlokomra van írva a dolog.
Most, tanév végén volt az iskolában egy beszélgetésünk annak kapcsán, hogy a kerületben történt egy eset – egy lány elmondta, hogy ő is abba az iskolába járt, ült annak a bácsinak az ölében, aludt vele egy szobában. Éreztem, hogy valami készülődik, de nem mertem a könyvet ajánlani. Mi van, ha mellényúlok?
Saját lányaid hogy élték meg a könyv megjelenését?
Kérdeztem erről őket, azt mondták, végtelenül büszkék rám, eljöttek a bemutatóra, és meglesték azt is, amikor dedikálok.
Kommenteket olvasol? Elég gyakori bármiféle bántalmazás áldozatainál a „minekmentoda” kérdését felhozni…
Eléggé hozzászoktam már a kommentekhez. Tíz év alatt rájöttem, hogy sokszor nem a gonoszság, hanem a tudatlanság és az önvédelem van mögöttük. Ezért szeretném, hogy minél több emberhez eljusson a Jó leszek. Amikor valaki megkérdezi, hogy az áldozatok miért nem szólnak, még mindig sokáig kell magyaráznom, miért nem kérnek segítséget. Ezt nem értik azok, akik nem voltak ilyen helyzetben.
És miért nem kérnek segítséget?
Az abúzus lényege a visszaélés a gyerek ártatlanságával, naivitásával, hogy ő ne figyeljen fel arra, milyen borzalom történik vele. Ez a nagy különbség az abúzus és a szexuális erőszak között. Szépen, óvatosan viszi be az elkövető őt a helyzetbe, amiről a gyerek először nem szól – még talán izgalmasnak is találja azt.
Kitüntetett figyelmet kap, akár testileg is izgalmas a helyzet, az elkövető pedig megmondja neki, hogy ez az ő közös titkuk. Elmúlik a pillanat, amikor szólni lehetne, így hazugságspirálba kerül az áldozat.
Attól fél, cinkostársnak látják, azt képzeli, ha elmondja, nem fogják szeretni – és az elkövető is ezt sulykolja. Egyre több idő telik el, egyre nehezebb lesz. Ha befejeződött már az abúzus, úgy érezheti, minek teregesse ki azt, ami egy vagy öt éve történt, de attól még ugyanúgy őrlődik belülről.
