A középkorban ópiummal drogozták be a gyereket, hogy csendben maradjon

Fél óra múlva Zoom-meetinged lesz, de még csak félig öltöztél fel, és a gyerek hatodszorra önti a kakaóját a konyha padlójára. Most a kanapé felé közelít vele. Végre leírnál két értelmes mondatot e-mailben, de közben a bal karodat állandóan rángtatják, mert most azonnal meg kell nézned a legújabb rajzot. Végre elintéznéd, hogy ér ide Dániából a legújabb szállítmány, de folyamatosan visít valamelyik testvér, mert verekedni természetesen délelőtt tízkor kell. Ismerős helyzetek? Hasonlókat éltek át szüleink, nagyszüleink, dédszüleink is, akik ugyan nem a számítógép előtt, de attól még dolgozni kényszerültek. A gyerekek pedig akkoriban sem voltak csendesebbek vagy nyugodtabbak, pláne kis korukban. 

Az 1800-as években úgy tűnt, végre-valahára megtalálták a megoldást. A mák virágából főzött teát vagy a gubójából kinyert ópiumot használták e célra, ráadásul meglepő mennyiségben. Természetesen még akkor, amikor az újonnan felfedezett csodaszerről még csak annyit tudtak, milyen hatékony, azt még nem, milyen függőséget okozhat. Csak hogy kicsit képben legyünk az eljárásokkal, ahogy akkoriban a miniatűr felnőttként kezelt csemetékkel bántak: a hisztiző gyerekeket gyakran érvágással kezelték. Ennél csak humánusabb megoldás egy kanál nyugtató szirup, nem? 

Csak beadja az ember, finom édes, a gyerek megeszi, és aztán végre abbahagyja a sírást, nyafogást, önmaga veszélyeztetését – életkortól függően. Ha a szülők reggel megpuszilják és elmennek otthonról dolgozni, délutánig csendben marad. Persze nem akartak kínozni senkit, az ópiumtinktúrákat felnőttek és gyerekek, gazdagok és szegények egyaránt gyakran fogyasztották, nemcsak száz, de háromezer évvel ezelőtt is. Kórházakban éppúgy adagolták, ahogy orvosok írták fel receptre, ha a gyereknek ment a hasa, köhögött, jött a foga, el kellett választani az anyjától vagy csak megállíthatatlanul sírt. 

Az ópium az 1800-as években élte fénykorát, de azért előtte sem kellett félteni. Az 1700-as évektől szinte minden bajra laudánumot, azaz 10 százalék ópiumot és 90 százalék alkoholt tartalmazó, ízesített folyadékot ajánlották egészen újszülöttkortól kezdve. Később a legnépszerűbb, kifejezetten kiskorúaknak gyártott szer a Godfrey’s Cordial elnevezésű szirup volt, olyan versenytársakkal, mint a morfiumban dúskáló Mrs. Winslow-féle nyugtató szirup fogzásra. Főleg azok az anyák vásárolták nagy tételben, akiknek hamar vissza kellett menniük dolgozni a gyárba szülés után, nörszre azonban nem volt pénzük – ezért is nevezték sokáig az ópiumot a szegény gyerek dajkájának.

A gond akkor jelentkezett, amikor túladagolták a nyugtató csodaszert, és a gyerek vagy eszméletét vesztette, vagy egyszerűen belehalt a túladagolásba. S hogy ez mennyire volt gyakori? Az ókortól kezdve több ezer gyermek halálát lehetett hozzá kötni, az 1800-as évek derekán az ötéves vagy az alatti gyerekek ilyetén tragédiája adta az ópiumhoz kötődő halálesetek háromnegyedét. Azaz az emberek tisztában lehettek volna az adagolással, mégsem sikerült megtalálni a „megfelelő” mennyiséget. Az ópiumfogyasztást a szabályozatlan, vagy épp kormányok által védett kereskedelem miatt csak 1912-ben, a Hágai Nemzetközi Egyezmény keretein belül sikerült végre hatékonyan és központilag korlátozni. Ezután ritkulni kezdtek az ehhez köthető halálesetek is. 

Ha nincs otthon mák, jó lesz a bor is 

A nyughatatlan gyerekeket egy másik módszerrel is kordában tartották pár száz évvel ezelőtt: sört vagy bort, rosszabb esetben töményebb szeszt adtak nekik. Megfázott a kicsi? Alkoholt neki! Nem bír magával? Nyugtassuk meg pálinkával! Az emberiség alkoholfogyasztási történetét nézve nem tűnik annyira valóságtól elrugaszkodott ötletnek egyik sem. Évezredek óta használjuk az alkoholt ünnepségeken, fájdalomcsillapítóként, melegítő hatású italként, így nem csoda, hogy a gyerekeknek is jutott belőle.

Sőt, nem is kellett várniuk addig, amíg megszületik: mivel nem ismerték károsító hatását – a magzati alkoholszindrómát, később spektrumzavart csak 1973-ban írták le –, a terhes nők ugyanúgy ittak alkoholt, mint bármikor máskor. Bár bizonyos népek már megfigyelték, hogy kisebb súlyú, betegesebb babák jönnek világra akkor, ha a szülők gyakran és sokat isznak, így például a Bibliában a Bírák könyvében ott szerepel tanácsként, hogy az anyuka ne igyon bort vagy más erős italt. Az ókori Karthágóban és Spártában törvények tiltották a friss házasok alkoholfogyasztását, hogy megelőzzék a beteg babák születését. Ugyanakkor nagyon nehéz meghúzni azt a határt, ahol az alkoholfogyasztás még nem okoz károkat a fejlődő magzatban: ez függ az anya korától, súlyától, életmódjától, és még egy sor tényezőtől. Épp ezért gondolhatták azt eleink, hogy egy kiskanálnyi szesz nem árthat sem az anyának, sem a nyűgös babának. A helyzetet nehezítette a középkortól kezdődő fatalista gondolkodás, amely szerint Isten adja és veszi el a gyerekeket, így a szülők kisebb arányban keresték az összefüggést saját viselkedésük, a drogok és a babák halála között.