Pásztor Katalin pszichológushallgatóként, reprodukciós szaktanácsadó-jelöltként indít egy budapesti termékenységi központban támogató csoportot egy másik érintett édesanyával és mediátorral, Móró Gabriellával olyan nők és párjaik részére, akik lombikprogramban vesznek részt.
Ő saját bőrén tapasztalta meg, milyen helyzetek elé állítja az élet azokat, akiknek nem adatik meg a természetesen úton érkező gyermekáldás, és azt is, hogy a mentális megpróbáltatások feldolgozásához a jelenlegi rendszerben nem mindenki számára elérhető a segítség.
A lombikprogramba belevágók előtt álló rögös út mellett Kati azt is elárulta a Díványnak: nehéz, de ezen nehézségekkel való megküzdés pozitív változások alapja is lehet, a lombikkezelések kimenetelétől függetlenül.
Teljesen letaglózta az első meddőségi kezelés sikertelensége
„Amikor összekerültünk a párommal, másfél-két év után megszületett bennünk az elhatározás, hogy családot szeretnénk alapítani. Másfél évig adtunk ennek természetes úton lehetőséget, akkoriban az ajánlás is ez volt, de csak nem akart összejönni. Először elmentem én egy egyszerű kis vizsgálatra, hasi ultrahangra és vérvételre. Ott azt mondták, minden rendben van, de ne is én menjek tovább, hanem a férjemet küldjem el, mert a férfiakat egyszerűbb vizsgálni, ezen essünk túl.
Elment hát a párom, és megmondták neki: olyan rossz a sejtszáma, hogy természetes úton nem fog sikerülni, csak mesterségesen.
Be is jelentkeztünk abba az intézetbe, ahol az első eljáráson végig is mentünk, ami engem letarolt. Megsemmisítő élmény volt – úgy mentem bele, hogy nálam minden rendben van, harmincegy éves vagyok, minden leletem tökéletes, sikerülni fog elsőre. Nemcsak hogy nem sikerült elsőre, de nagyon nem sikerült” – emlékszik vissza Kati, akinek nemcsak az volt nehéz, hogy nem lett várandós, hanem az is, hogy ahhoz képest, ahogyan egy nő a teherbe esést elképzeli, egész másként alakult a története.
„Az egész kicsit sci-fi. Az ember lefekszik az ágyra, azt mondják, hogy ne mozogjon, hozzák a pipettát, behelyezik, aztán azt mondják, jó, akkor most terhes” – foglalta össze a beavatkozás abszurditását. A sikertelen eljárást követően depresszióval is meg kellett küzdenie. Úgy fogalmaz, nehezen szedte össze magát, terápiába is járt, és természetes naivitását félretéve tájékozódott mindenről, ami a procedúrával jár.
Jött a második lombikprogram – aztán még öt
Időközben azt is megtudta, hogy korai petefészek-kimerülése van,
„Utánaolvastam, megtudtam, hogy egy eljárás nem eljárás, kell három-négy is addig, amíg összejön a baba, az elsőnél még nem kell izgulni. Vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam, ha kell három-négy, akkor megcsináljuk” – mondja. A második eljárása is sikertelen volt, ami megviselte, de már nem ennyire, a harmadikat követően pedig megszületett legnagyobb fia, aki után „vérszemet kapott”, hiszen eredetileg négy gyermeket terveztek volna párjával. Az első sikertelen beültetések után már egynek is örültek, de
a szülést követően mégis visszamentek negyedszerre is, ami meglepetésszerűen azonnali sikert hozott.
„A második fiunkat meglepetésgyereknek is hívjuk, annyira meglepett, hogy ilyen gyorsan megszületett. Akkor azt mondtuk, hátha sikerülne még egyszer. Ott volt ismét két sikertelen kezelés, és ismét harmadszor lettem várandós” – emlékszik vissza Kati, aki az utolsó két eljárást a Covid alatt csinálta végig: a kórházak bezárásának napján ő reggel még arra készült, hogy beültetése lesz, amikor azzal hívták, hogy az embriók fejlődése megállt, nem tudják őket beültetni, és egyébként is bezárnak. Az újranyitást követően rossz értékeik miatt aztán az elsők között kezdhették meg az utolsó kezelést, melyből harmadik kisfiuk született.
A lelki faktort elfelejti a rendszer
Kati tapasztalatai szerint a rengeteg fizikális kezelés mellett a lombikprogramban részt vevő nők lelke nem feltétlenül kapja meg a kellő figyelmet: érintett anyaként ezért is vágott bele a pszichológiatanulásba.
„Azt tapasztaltam meg, amikor bekerültünk a rendszerbe, hogy nincs semmilyen lelki segítség.
A legelső sikertelen kezelés utáni telefonhívást sosem fogom elfelejteni. Amikor letettük a telefont az orvossal, megnéztem, és beleégett a retinámba: 57 másodpercig beszéltünk. Közölte, hogy ez van, sajnálja, és ha még aktuális lesz, akkor majd jelentkezzek, és ezzel rám tette a telefont.
Nem nagyon tudtam, mi történik, eszméletlenül fejbe vágott, azt éreztem, nincs kivel beszélni. Az emberben egyébként is szégyenérzet, bűntudat van, hogy ő váltotta-e ki az életmódjával ezt a helyzetet? Hiszen gyereket bárki tud csinálni, én miért nem? Egyébként is van egy ilyen érzés, az embert megtömik hormonokkal, az egész eljárás futószalagszerű, az első intézményben pedig meg sem kérdezték, hogy vagyok, ezért is váltottunk” – emlékszik vissza történetük kezdetére Kati. Most úgy látja, egyre inkább elérhetővé kezd válni a hasonló kezeléseket igénybe vevők számára is a segítség, magánúton is, és vannak olyan intézmények, ahol pszichológus foglalkozik a párokkal, a Semmelweis Egyetem Asszisztált Reprodukciós Centrumában pedig csoportban is foglalkoznak az érintettekkel. Nemcsak az anyákkal, hanem akár párjaikkal is, hiszen rájuk is hat a folyamat.
A férfi is részese a képletnek
„Abba a csoportba, amit a Budai Termékenységi Centrumban tervezünk elindítani, párban is lehet érkezni, ugyanis nagyon fontos az otthoni támogató erő, ezt egyedül végigcsinálni piszok nehéz. Nagyon nagy segítség lehet, ha azt látja valaki, hogy ami vele történik, ami benne zajlik, az normális ebben a helyzetben, és nemcsak azért, mert a segítő szakember ezt mondja, hanem mert látja a mellette ülőn is. Régen a hölgyekről beszéltek, és az okokat is csak a hölgyeknél keresték, de ma már tudjuk, hogy egy meddőségi problémát nem egy embernek tulajdonítunk, hanem egy párnak.
Ez egy pár problémája: nagyságrendileg egyharmad részben a férfi, egyharmad részben a nő, egyharmad részben mindkét fél problémája okozhatja.
Most már a férfiakat is egyre inkább kutatják mentális egészség szempontjából, és őket is megterhelik ezek az események, nekik is szükségük van a támogatásra és arra, hogy az egészbe be tudjanak vonódni” – mondja.
Ezeket sose mondd egy lombikozó párnak!
A lenti mondatok bűnbakká teszik a nőket, pedig a normál stressz-szinttől sem lesz nagyobb eséllyel sikeres egy kezelés – viszont a beavatkozásokon átesők egy része lelkileg sérülékenyebb, van, aki ki is lép a rendszerből, mert nem bírja annak terhelését cipelni. Te ne rontsd a helyzetét a teher növelésével!
- ha nem hiszel benne, nem fog sikerülni
- nem elég magasan rezegsz, ezért nem érkezik hozzád az a lélek
- ha nem hiszel benne eléggé, akkor a sejtekbe nem költözik lélek majd (?)
- próbáltad már a gyertyaállást?
- ne görcsölj rá, akkor majd jönni fog
- ha ennyire szorongsz, nem fog sikerülni
- ha ennyire félsz, nem fog sikerülni
- gondolj valami másra, mert ez az aggódás nagyon le fog húzni…
A csoportban az élethelyzetre, az azáltal generált feszültségekre igyekeznek reagálni: a meddőség ugyanis az élet minden területére kihat, a párkapcsolatban is okozhat gondokat, de megjelenthetnek önértékelési problémák, és a megküzdési stratégiák milyensége is beleszól abba, kit mennyire visel meg egy ilyen folyamat. Önismereti feladatok is erősen részét képezik a foglalkozásoknak. A kezelés részleteiről is beszélnek, ezzel informálják a résztvevőket, de igyekeznek oldani is a feszültséget a résztvevőkben, valamint megerősíteni őket abban, hogy mindaz, ami történik bennük, legyen akár szorongás vagy depresszió, az természetes, nincsenek vele egyedül.
„Ez egy igazi érzelmi hullámvasút, azzal oldódik meg igazán, amikor valamilyen irányba elbillen a mérleg nyelve. Amíg bizonytalanságban vannak, hogy lesz-e egyáltalán gyerekük, nagyon nehéz” – mondja Kati. Mindezen túl az örökbefogadás vagy a donor segítségével történő gyermekvállalás lehetőségei is a témák közt szerepelnek, valamint a veszteségek feldolgozása is szerves részét képezi a csoport által feldolgozott témáknak.
Alternatív utak
Más út lehet a spermium- vagy a petesejt-donáció: az utóbbi történhet anonim módon, amikor valaki petesejt-stimuláció után felajánlja másnak saját megmaradt sejtjeit, vagy családon belül is megtörténhet, feltételekkel. 35 év alatti, már szült egészséges nők adhatnak így petesejtet. Embrió anonim donációjára is van lehetőség, ha egy mesterséges megtermékenyítés során valaki már nem akar beültettetni több embriót.
Béranya szolgáltatását hazánkban legális keretek közt nem lehet igénybe venni.
Az örökbefogadás szintén út lehet, Kati szerint ugyanakkor nehezíti a helyzetet, hogy az örökbefogadásig eljutók és a meddőségi kezelésben részt vevők egyaránt negyven év körüliek átlagosan.
Aki egészséges, kaukázusi rasszú csecsemőt akar örökbe fogadni, az akár 4-5 évet is várhat, akik pedig lombikkezelésben vannak, azokat bár hivatalosan nem szűrhetik és nem is lekérhető információ, mégsem ajánlanak ki nekik addig örökbe fogadható kisbabát, amíg benne vannak a folyamatban.
„Ha valaki negyvenéves korára oda jut, hogy szeretne gyermeket, de nem sikerült, választania kell a kettő között. Az időfaktor nagyon megnehezíti ezt a teljes időszakot” – vélekedik Kati, aki abban biztos, hogy a lombikeljárásban töltött idő nyomot hagy az anyák lelkén, de ez egy megfelelő feldolgozási folyamattal, ami megtörténhet spontán és segítséggel is, képes a helyére kerülni és integrálódni a személyiségbe. Egy hasonló élethelyzetet megélt évfolyamtársa a természetesen úton és lombikeljárással fogant babák és anyák kötődési mintáit kutató vizsgálatokat összegezve azt találta, nincsenek különbségek. A nehezített gyermekvállalás nem változtat tehát az anya-baba kapcsolat milyenségén, bármennyire is megterheli a szülőket addig, míg el nem jutnak a vágyott gyermek születéséig.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
