Évával már a Margaret Island szárnybontogatásainál, az első koncertek alkalmával is többször összefutottunk. Ott volt a közönség soraiban és a színfalak mögött. Észrevétlenül, tolakodás nélkül, de hatalmas szeretettel támogatta a lányát. Jelen volt.
Hogy milyen egy pszichológus anya mellett felnőni, és milyen érzés egy kiemelkedően tehetséges énekesnő édesanyjának lenni, arról először osztja meg gondolatait a nyilvánossággal Lábas Viki és Pap Éva. Anya és lánya első közös interjúja – a Díványon.
A pszichológusokról hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy sok mindent megéreznek. Te mikor tudtad, érezted először, hogy a lányodból az ország egyik legkedveltebb énekesnője lesz? Vagy legalábbis azt, hogy „lesz belőle valaki”.
Éva: Édesanyaként mindig azt reméltem, hogy a lehető legjobban tudom majd támogatni abban, amivel szeretne foglalkozni. Rengeteg olyan pillanatra emlékszem, melyek során egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az éneklés lesz az útja. Kezdve az első népdalénekes-verseny megnyerésével, később a gimis rockzenekaron keresztül a Galileo, majd a Margaret Island zenekarok létrejöttével. Nem volt egyszerű az út a kezdetektől, de azt gondolom, hogy
az elhivatottság, a kitartás, a céltudatosság mindig is jellemezte Vikit, amellett, hogy egy tünemény, szeretetgombóc.
Így ha kicsit jobban aggódtam érte, egy mosoly, egy tőle kapott kedves üzenet mindig levett a lábamról. A szakmámat inkább igyekeztem különválasztani a szülői szereptől, de óhatatlan, hogy néha voltak áthallások (nevet).
Könnyebbség vagy nehézség pszichológus édesanya mellett felnőni? Milyen előnyeit, hátrányait érezted?
Viki: Mindkettő. Szociális értelemben biztos hatott az érzékenységemre és a segítőkészségemre. Hamar megtapasztaltam a társadalom különböző rétegeinek és a korosztályoknak a problémáit. Ugyanakkor láttam, hogy mennyi munkával, odaadással és erőfeszítéssel jár az emberekkel való folyamatos foglalkozás. Hogy milyen sokat vesz ki az emberből az aktív társadalmi, szociális kontakt és segítségnyújtás. Így azt is látom, mennyire fontos megtanulni, hogy az ember hogyan tud töltekezni, kikapcsolódni.
Milyen volt Viki kisgyerekként, kamaszként, és hogyan látod most, felnőttként?
Éva: Már születésekor éreztem, hogy különös ember választott ki, hogy az anyukája legyek, aztán kisgyermekként, kamaszként más-más kihívás elé állított minket, szülőket. Rengeteg időt töltöttünk együtt, főként a nyarakat, amiért végtelenül hálás vagyok, szerintem Viki is úgy érzi, szép és tartalmas gyermekkora volt.
A kamaszkor, a lázadás, a szülőről való leválás kezdete szinte egybeesett a gimis zenekarral való zenéléssel, és ez a korszak ettől volt szép és meghatározó.
Az biztos, hogy ez az időszak engem is lazaságra nevelt, és megtanított kilépni a komfortzónámból (nevet). A mosoly, a huncutkodás, az ölelések, a szeretetkifejezés mindig jelen volt az életünkben Viki által, és ezek meglágyították a szívem, nem tudtam szigorú anyuka lenni soha.
Úgy gondolom, hogy az édesanyjához való viszonya minden embernek meglehetősen komplex, a hangsúlyok sokat változnak az évek során. Kisgyerekkorban általában nagyon szoros a kapcsolat, később az önállóságra törekvés során némi távolodás, aztán pedig visszatalálás jellemző. Nálad hogyan alakult ez a folyamat, Viki?
Viki: Ezek a korszakok nyilván nálam is így vannak, voltak. Arra nem igazán emlékszem, hogy milyen voltam kiskoromban, és őszintén szólva az elmúlt tíz évem is eléggé kiesett, még dolgozom rajta, hogy feljöjjenek az emlékeim. De az biztos, hogy nem lehetett könnyű velem, hiszen
mindig elég határozott egyéniség voltam, aki ment a saját feje után, és ehhez „szoktattam” a családomat is.
Arra emlékszem, amikor tizenéves koromban hosszabb időre mentünk külföldre a sulival, mindig a határnál írtam anyukámnak, hogy most már külföldön, most pedig már itthon vagyunk. Sosem voltam az a folyamatosan zaklató csüngős függő típus (nevet).
Éva, voltak előzetes várakozásaid azt illetően, hogy Viki milyen felnőtt lesz?
Éva: Természetesen, hiszen szerettem volna boldognak látni, bíztam Vikiben és abban, hogy megtalálja az útját. Ha támasztottam volna szigorú elvárásokat, azok halvány próbálkozásokká sorvadtak, mert ahogy ő is mondta, nagyon határozott, erős akaratú volt mindig is, járta a maga útját. Az útkeresés során voltak nehézségek, és akkor megszakadt a szívem érte, de
láttam azt, hogy amikor színpadon áll, egyszerűen minden a helyére kerül,
és megnyugtató érzés volt, hogy azzal foglalkozhat felnőttként, amit a világon a legjobban szeret.
Viki, hogyan élted meg az első nagy sikereidet? Hogy érzed, változtatott rajtad bármit a népszerűség?
Viki: Az ember jó esetben folyamatosan változik, csak az alapértékei maradnak meg ugyanazok. Ha változtam is, biztos nem a zenekar elért dolgai miatt, hanem azért, mert rengeteget tapasztaltam, rengeteg emberrel találkozom folyamatosan. Egy olyan szakmában dolgozom, ami eléggé férfiorientált, és sokszor inkább hasonlít egy versenyistállóra, mint egy kellemes, inspiratív környezetre. Ebben a közegben nem mindig egyszerű nőként érvényesülni, de én abszolút nem panaszkodhatom.
Az első sikereinket pedig fel sem fogtam, így megélni sem és értékelni sem tudtam igazán.
Éva, te hogyan fogadtad a lányod első nagy sikereit? Szerinted változtatott rajta a siker?
Éva: Számomra ez új impulzusokat, sok-sok új élménnyel vegyes aggódást hozott. A hosszú turnéutak, a hajnali hazaérkezések anyaként inkább szorongással töltöttek el, de megtanultam kezelni ezeket. Viki alapértékei, személyisége viszont a sikerrel sem változtak, sőt azt látom, hogy az alázatosság, elhivatottság még erősödött is. Rengeteg új emberrel, élethelyzettel találkozott, melyeket szerintem fantasztikusan old meg, a mai napig csodálom ezért. Sokszor könnyes szemmel nézek végig egy-egy interjút, hihetetlen büszkeséggel tölt el, hogy ilyen értékes felnőtté vált.
A múltra visszanézve: van olyan, amit máshogy csinálnátok a kapcsolatotokban? Esetleg volt, amiben változtattatok is?
Viki: A „mi lett volna, ha” szerintem az egyik legrosszabb feltevés, ezen kár is lenne rágódni. Nagyon sokat dolgozom, és nagyon kevés időm jut anyukámra vagy a családomra, így azt a legnehezebb összehozni, hogy minőségi időt tudjunk együtt tölteni. Ráadásul elég nagy a család és sokfelé vagyunk, úgyhogy mindig küzdés van, hogy azt a nagyon kis időt is hogyan tudjuk úgy beosztani, hogy mindenkinek jó legyen. De mindenki nagyon rugalmasan kezeli ezeket a kihívásokat szerencsére (nevet).
Éva: Semmit sem csinálnék másként, elfogadom a múltat, szeretem a mi közös életünknek azt a részét is. A jelenben pedig boldog vagyok, amikor együtt lehetünk. Ez manapság annál is inkább felértékelődik, mert mindketten elfoglaltak vagyunk. Ez változás is egyben, mert bár számomra mindig is első helyre került a család, illetve a gyermekem, ma már könnyedebben vagyok képes felülírni a zsúfolt napomat, lemondani más programokat, csak hogy találkozhassunk.
Szokott Viki hozzád fordulni lelki ügyekben?
Éva: Nem jellemző, az viszont előfordult már, hogy én kértem tanácsot tőle. Inkább az jellemző, hogy jókat beszélgetünk, közös élményeket szerzünk, mindketten járjuk a saját önismereti utunkat, tudjuk, mi tesz jót a lelkünknek, és azt is – talán ebben a témában ez a legfontosabb –, hogy mindig számíthatunk egymásra.
Viki, ilyenkor anyaként vagy pszichológusként számítasz Évára? Mennyire választjátok ezt külön?
Viki: Szerintem ez egy olyan foglalkozás, amit nem tud teljesen letenni az ember, hanem a lényévé válik. Amit egyébként én nem bánok, de ennyi év után már fel tudom ismerni, hogy mikor szól egy kicsit a pszichológus is belőle, és mikor nem (nevet).
Milyen a viszonyotok felnőttként? Hogyan tudjátok igazán támogatni egymást?
Viki: Ez egy folyamatos tanulási folyamat részemről. Nehéz így, hogy elég messze lakunk egymástól, mindketten elég elfoglaltak vagyunk, nekem teljesen fordított életem van, és nagyon ritkán tudunk találkozni. Szerintem mindketten tudjuk, hogy bármikor bármiben ott vagyunk egymásnak és számíthatunk a másikra, de
hagyjuk egymást élni, hiszen mindketten elég nagy szabadságvággyal rendelkezünk, ennek minden előnyével és hátrányával.
Nem lehet könnyű az anyukámnak lenni, de remélem, még lesz annyi időnk együtt ebben az életben, hogy közösen élhessünk meg szép dolgokat.
Éva: Nekem a szeretet, bizalom, elfogadás, támogatás jut eszembe. Bár ezek csak szavak, és úgy érzem, hogy ugyan ezekben minden benne van, mégsem fejezik ki igazán a mi kapcsolatunkat. Mert az sokkal több annál, mint ami szavakkal leírható. Bízom benne, hogy sokáig lehetünk egymás életének részesei.
Van kedvenc dalod Viki eddigi életművéből?
Éva: Természetesen vannak kedvenceim, az új szerzeményeket sokszor az elsők között hallhatom, amiért nagyon hálás vagyok. Szeretem a korábbi albumokról a Csend, a Járom az utadat, az Eső című számokat, de a legújabb albumról a Valahol, a Házszám, a Levegő és a Repülés is a kedvencem.
Miért vagy a legbüszkébb Vikire?
Éva: Mindenért.
Amilyen értékeket képvisel, amilyen emberré vált, amit tesz, amit elért.
Amilyen maradandót alkot, ahogy bánik az emberekkel, ahogy megold helyzeteket, ahogy figyel ránk, a családtagjaira. Hosszasan sorolhatnám.
Viki, te miért vagy a legbüszkébb édesanyádra?
Viki: Mert nagyon laza, jó fej, befogadó, nyitott és vicces. Mert szereti a kihívásokat és a kalandokat, sohasem unatkozik, mindig csinál valamit. Vagy kirándul, vagy utazik, vagy sportol. Felnézek rá, mert nagyon nagy a munkabírása, ő is rengeteget dolgozik, és sosem áll meg. Ugyanakkor ő már tudja, hogy mikor kell megállni, és ő tud is pihenni, nekem ezt még tanulnom kell (nevet). Mindig fejleszti, képzi magát, új dolgokat tanul.
Egy nagyon erős nő.
