„Azon az éjszakán, közvetlenül azelőtt, hogy lekapcsolta volna a villanyt, Maura nővér megtanított bennünket, hogyan kell térdelve imádkozni, összetett kezekkel. Aztán mesélt nekünk az ördögről. Azt mondta, hogy láncokkal az ágyunk alatt várja, hogy a pokol tüzébe rángassa azokat, akik éjszaka felébrednek és felkelnek az ágyukból. Amikor lekapcsolta a villanyt, megrémültem. Nem mertem megmozdulni, lélegezni is alig. Tudtam, hogy ha csak megnyikkanok, jönnek az ördögök, és elvisznek. Mások sírtak. Később sem lett jobb: annyira féltem, hogy nem mertem éjjel felkelni, hogy kimenjek a mosdóba. Reggel észrevették, hogy bepisiltem, és a főnővér szíjjal megvert. Meg is jelöltek, én voltam a mocskos ágyba vizelő” – emlékezett vissza Shirley Sterling önéletrajzi ihletésű regényében a Kalamak (Kamloops) Indian Residential Schoolban gyerekként átélt borzalmakra.
150 év szenvedés
Bő egy hónappal ezelőtt az indián fejdíszt viselő Ferenc pápa Kanadában bocsánatot kért azért, ahogyan a katolikus egyház a kanadai őslakosokkal, különösen a gyerekekkel bánt az elmúlt közel 150 évben. A katolikus egyház az 1800-as évek végétől egészen 1996-ig tartotta fenn bentlakásos intézményeit, amelynek falai között elképzelhetetlen kegyetlenséggel bántak az őslakosok gyermekeivel. A kanadai hatóságok ez idő alatt 150 000 indián, mesztic és inuit (eszkimó) gyereket szakítottak el a szüleiktől, hogy a 130 bentlakásos iskola valamelyikében erőszakkal „civilizálják” őket, legalább 3000 gyermek halálát okozva ezzel, akiket jeltelen sírokba temettek. Legutóbb 2021 júliusában sokkolta a kanadaiakat 160 gyerek földi maradványainak előkerülése – köztük egészen kicsik, két-három évesek is voltak.
Az általános gyakorlat szerint indiánügynökök látogatták végig a már egyébként is rezervátumokba kényszerített családokat, és zsarolással, rábeszéléssel, megvesztegetéssel vagy erőszakkal vették rá őket, hogy engedjék el gyerekeiket az országszerte felállított intézetek valamelyikébe. Azzal fenyegették őket, hogy ha nem teszik meg, a szülőknek börtönbe kell menniük, vagy elesnek bizonyos juttatásoktól, vagy kevesebb élelmiszert adnak nekik.
Erőszakkal szakították el őket szüleiktől
Az ideológia mindemögött az volt, hogy a gyerekeket meg kell menteni elődeik szörnyű és civilizálatlan életmódjától, és elhozni számukra akár erőszakkal is a kereszténység és a civilizáció áldásait. A gyerekeket a kanadai rendőrség erőszakosan bezsúfolta egy katonai teherautóba, majd egy számukra teljességgel idegen világba érkeztek. Nem ritkán a család lakóhelyétől a legtávolabbi iskolába küldték a gyerekeket, nehogy tartani tudják egymással a kapcsolatot. A hatóságok nem nézték jó szemmel, ha a szülők meglátogatták a gyerekeket, és azt sem engedélyezték, hogy a gyerekek nyáron vagy ünnepek alkalmával hazalátogassanak, mondván, hogy ez hátráltatja az asszimilációt.
Megfosztották őket identitásuktól
A rémült gyerekek a fehér embertől egyébként is tartottak – joggal, hiszen egykor hatalmas országukból alig maradt valami számukra –, az erőszakos „civilizálás” során azonban egyik napról a másikra egy, a megszokottól teljesen eltérő, idegen közegben találták magukat, ahol a testi erőszak, a szeretetlenség és az éhezés mindennapos volt. Megérkezés után fertőtlenítették, valamint nemük és korcsoportjuk szerint szétválasztották őket; minimálisra csökkentve annak az esélyét, hogy a testvérek találkozzanak. (A testvérek között minden kommunikáció tilos volt: még az integetésért is büntetés járt.) A fiúk haját teljesen rövidre nyírták, megfosztva őket ezáltal is bennszülött identitásuktól. Személyes tárgyaikat elvették, új nevet – vagy számot – és egyenruhát kaptak.
Az erőszakos civilizálás eszköze volt az anyanyelvtől való megfosztás is. A bentlakásos iskolákban kizárólag angolul vagy franciául beszélhettek, mert a hatóságok úgy vélték, hogy amíg saját anyanyelvükön szólnak, „idegenek” maradnak. A nevelők ezt ellenőrizték: állandó felügyelet álltak, nehogy egymás között saját nyelvükön beszéljenek.
Szüleiket ócsárolták
Mindez csak a kezdet volt. A gyerekek szigorú napirend szerint éltek, taníttatásuk és a kötelezően végighallgatandó prédikációk is mind azt sulykolták beléjük, hogy aki indián módra él vagy gondolkodik, a pokol tüzén fog elégni. Kultúrájukat, hozzátartozóikat ócsárolták, gyakran hazugságokat terjesztve róluk. Felmenőikről azt állították, hogy a „gonoszt” szolgálták, így akarták elérni, hogy a gyerekek ne akarjanak a bennszülött kultúrához tartozni. Mindez a hajtól, a ruhától, a névtől és a nyelvtől való megfosztottsággal együtt pedig gyakorlatilag azt eredményezte, hogy az önazonosságuk is odalett, sőt, sokan öngyűlölettől szenvedtek.
Mindennapos éhezés
Gyakran éheztek, hiszen ezen intézmények jóval kevesebb pénzt kaptak, mint a fehérek számára fenntartott iskolák. Moslékos hordókból ettek ételmaradékot, füvet legeltek vagy macskákat öltek meg. Ami ételt kaptak, az is romlott vagy kukacos volt, de kényszerítették őket, hogy megegyék, sőt, még hálásan meg is kellett köszönniük. Ha kihányták, újra megetették velük.
Ha megszöktek, megfagytak
A gyerekeket dolgoztatták is. Saját tanáraik és gondozóik házában végeztek rabszolgamunkát, ők fűtötték be az iskolát, robotoltak annak gazdaságában, de ezért semennyi fizetséget nem kaptak. Mindennapos volt a fizikai erőszak, ököllel vagy szíjjal ütötték, de akár árammal, tűvel, forró vízzel is kínozták őket. Ha szökni próbáltak, az eltűnt gyerekeket az iskolák gyakran késve, vagy egyáltalán nem keresték, az eltűnést nem jelentették be a hatóságoknak. Akiket futni hagytak, sokszor megfagytak otthonuktól néhány kilométerre. Akit pedig elkaptak, a szökési kísérletért szó szerint véresre verte a személyzet, amelynek nagy része a fegyveres erőktől vagy a rendőrségtől kirúgott vagy leszerelt fehér férfi volt.
A kőszívű emberek fiai
„Azokat az embereket, akik a bentlakásos iskolákat vezették, én kőembereknek neveztem el. Hogy mit tanultam ezektől a kőemberektől? Megtanultam, hogyan kell elnyomni természetes érzéseimet, szeretetérzésemet, együttérzésemet, a megosztás természetes örömét és a gyengédséget. Megtanultam, hogyan cseréljem el az érzéseimet kőszívre. Nem-ember lettem, nem-személy, nyelv nélküli, szeretet nélküli, otthontalan, kiszakított, önazonosság nélküli személy. Ebben a kőszívben pedig csak nőtt a harag, a gyűlölet, a sötét vak düh, a kegyetlen és érzéketlen világgal szemben” – idézi Németh Tibor Kulturális gyarmatosítás és iskola című disszertációjában (mely e cikk alapjául is szolgál) az egyik őslakost.
Döbbenetes halálozási arány
A fehérek soha nem bántak kesztyűs kézzel az őslakosokkal, de ezek az iskolák döbbenetes halálozási aránnyal működtek: az oda járó gyerekek 40-50%-a halt meg a 20. század elején. A halálozásért elsősorban nem az alultápláltság, hanem a tüdőbaj volt a felelős: a gyerekek gyakran rosszul megépített, fűtetlen épületekben, zsúfolt szobákban laktak, amelyeknek a szellőztetése sem volt megoldott. Előfordult, hogy a gyerekek tömeges öngyilkosságot követtek el – még 1981-ben is.
Volt olyan iskola, ahol minden gyereket molesztáltak
A szexuális bántalmazások gyakorlatilag mindennaposak voltak az intézetekben. A kanadai Egészségügyi és Jóléti Minisztérium egy tanulmányában ki is jelenti: „bizonyos iskolákban minden egyes gyereket molesztáltak szexuálisan.” Felnőttként sokszor tönkrementek a párkapcsolataik, nem tudták konfliktusaikat kezelni, elvesztették önazonosságukat, nem láttak maguk előtt szülői mintát, így el sem tudták sajátítani azt. Öngyilkossági gondolatoktól szenvedtek, eltávolodtak saját családjuktól, vagy éppen hajdani közösségük taszította ki őket.
A kanadai miniszterelnök 2008-ban kért bocsánatot mindezért a tengernyi szenvedésért; idén júliusban a pápa kezdeményezte, hogy a még élő károsultak és leszármazottaik támogatásban részesüljenek. Az évszázadon átívelő trauma ettől azonban nem múlik el: az őslakosok leszármazottai, sőt, tágabb értelemben az indián közösségek is máig nyögik ennek a hatását.
